„Nem volt végtelenül unalmas, de nem is történt benne igazán semmi.” Többnyire hasonló kritikákkal találkozhatunk, ha Noah Baumbach korábbi filmjei kerülnek elő. És valóban, A tintahal és a bálna vagy a Frances Ha tényleg egyszerű, kedves, földhözragadt kis alkotások voltak. A szó jó értelmében voltak hétköznapiak. Ezt lehetett szeretni, lehetett értetlenül félretolni, de azzal igazán nem lehetett gyanúsítani Baumbachot, hogy elmozdulna a szürreális irányába. Márpedig legújabb filmje, a Fehér zaj már effélével kacérkodik. Hiába tér vissza a Frances-ként nagyot alakító Greta Gerwig, vagy a Házassági történetben az utóbbi évek egyik legmegrázóbb veszekedésjelenetét bemutató Adam Driver. Mégis sokkal inkább az eredeti regényt jegyző Don DeLillo kerül itt előtérbe.
Hogy ez épp jó vagy rossz? A DeLillo-regényről a kedvelői sem igen tudták, miként lehetne megfilmesíteni. Láthatóan mégis elégedettek a végeredménnyel, és azt kapták, amit a regény olvasásakor vártak. Sajnos a könyvet még nem forgattam, így kizárólag a film alapján tudok ítélni. Mégis csak azt tudom mondani én is, hogy valóban mestermű született, mely feltehetőleg abszolút hű az alapanyaghoz.
Baumbach filmjeivel sokáig nem igazán tudtam mit kezdeni, elsőként a Házassági történet fogott meg igazán. De a Fehér zaj, még ha időnként jobban idézi például Charlie Kaufman abszurd varázslatait (például A befejezésen gondolkozom-ot), közben azért baumbachos is tud maradni, legalább a családi dráma szintjén. Hogy azon túl kapunk itt mindent katasztrófaturizmustól és meneküléstől a koronaidők érezhető kritikáján át egy látomásosnak tetsző, már-már lilaködös abszurdig? Annál izgalmasabb az egész!
Ami közös ezekben a filmekben, hogy a párok jellemzően sosem értik egymást, mégis valami megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodnának a másikhoz, akkor is, mikor már fáj. Érzik és látják, hogy távolodnak, tehetetlenül sodródnak az árral, majd egyszer csak felcsattannak: márpedig ezért küzdeni kellene! Az viszont már változó, mennyire van hozzá erejük, és mennyire képesek a másik kedvéért áldozatot hozni. A Frances Ha címszereplője éppúgy egyedül küzd az árral szemben, mint a Fehér zaj Hitler-kutató professzora. A tintahal és a bálna egyetemi tanára hasonlóképp nem tud mit kezdeni felesége változásával, mint a Fehér zaj férfi főhőse. Noah Baumbach előszeretettel mutat rosszul működő kapcsolatokat, melyekbe nehéz szívvel látunk bele, mert amúgy külön-külön kedvelnénk a szereplőket. Főként, hogy intelligens, nyitott embernek könyveljük el a jellemzően értelmiségi pályán mozgó alakokat, és nem akarjuk elhinni, hogy ők is ennyire kiforduljanak magukból. Hiszen a Házassági történet párja is épp úgy gondolta, hogy ők legalább kulturáltan intézik majd a válást. Nem sokra rá mégis a másik gyengeségeinek felemlegetésével igyekeztek fájdalmat okozni.
A Fehér zaj viszont nem ragad le a családi perpatvarnál, egészen különböző témákat hoz be, egymástól távolinak tűnő filmes műfajokat idéz. A váratlan katasztrófaszál sokak számára a Ne nézz fel-t idézheti, ahogy a film egésze is hosszan boncolgatja élet és halál, hatalom és egyén, tudomány és konteó kérdéseit. És azt, miben lehetünk biztosak az életben, kinek hihetünk, és miért vagyunk itt egyáltalán? Mindezt olyasféle filozofikus szövegekkel, melyek a nem-hely fogalmát megalkotó Marc Augénak is a dicséretére válnának: „A tibetiek szerint van egy átmeneti állapot a halál és az újjászületés között. Itt mindig ez jut eszembe. A szupermarket várakozóhely. Lelkileg feltölt minket. Átjáró. Micsoda fény! Tele van a pszichét befolyásoló adatokkal, hullámokkal, sugárzással. Ott vannak a betűk és a számok a szivárvány minden színében, minden hang és zörej, minden titkos kód és ünnepi kifejezés. Csak meg kell fejtenünk őket.”
Baumbach filmje persze nem fejt meg titkos kódokat, viszont rámutat arra, hogy több van körülöttünk annál, mint amit elsőre észreveszünk. Az üzenet lehet egy metafizikai érdeklődésű filozófusé és egy szektás összeesküvéselmélet-gyárosé éppúgy. Sokszor épp az a gyönyörű az egészben, hogy nehéz felismerni, melyik esetről van szó, és egymás mellé keverednek olyanok, akiknek máskülönben közük nem lenne a másikhoz. De egyaránt hiszik a baudelaire-i igazságot: „Jelképek erdején át visz az ember útja, / s a vendéget szemük barátként figyeli.” Már csak az a kérdés, ki mennyit sejt meg az igazságból, és mi az, amit valójában csak a zavart elme kombinál össze, akár csak Pynchon 49-es tétel kiáltásában vagy Gombrowicz Kozmoszában. A tudományban bízunk, a tudománytól rettegünk? Hogyan fogadjuk a technikai vívmányok napról napra történő változását? „Minél nagyobb a tudományos bravúr, annál rémültebb vagyok”, halljuk a Greta Gerwig által nagyszerűen megformált Babette-től.
A film pedig, mint írtam, betekintést enged változó korunkba is, mikor egyik pillanatról a másikra úgy érezzük, fenekestől felfordult minden. A filmbeli váratlan katasztrófa hasonló színben tűnhet fel, mint esetünkben a járvány, ahogy a rá érkező reakciók szintén. Nehéz nem erre gondolnunk, amikor egy rögtönzött néptribun pattan azzal a többiek elé, kezében tévével: „Miért nem lepték még el az utcákat a riporterek és a kamerák hada? Mi pedig azt üvöltenénk: »Hagyjanak békén! Eleget szenvedtünk.« Hát nem gyűlölhetjük végre az ostoba kérdéseiket? Nézzék, hol vagyunk. Karanténba zártak minket. Mint a leprásokat a középkorban. Veszélybe került mindaz, amit szeretünk, és amiért küzdöttünk. (...) [N]em jár nekünk egy kis figyelem a sok szenvedésért? A sok megpróbáltatásért? A félelem nem hír?!”
Az öt perc figyelmet mindenki szeretné persze, Hitler- és Elvis-kutató ugyanúgy, mint a nép egyszerű gyermeke. Az, akinek semmi más portékája nincs, csak hogy halálra rémült, kizökkent hétköznapjaiból. Aztán mégis egyik pillanatról a másikra vált vissza minden, a filmbeli rezonőr, Murray pedig így fogalmaz: „Megnyugtató, hogy a szupermarket nem változott a légmérgezés óta. Sőt, csak jobb lett. Hentespult a friss kenyér mellett, az egész olyan, mint egy perzsa bazár. Nincs baj, és mindaddig nem is lesz, amíg a szupermarket ilyen marad.”
Nincs baj, megyünk tovább, de valami végleg megváltozott bennünk. Izgalmas kérdéseket vet fel Baumbach filmje, kifejezetten másféléket, mint korábbi rendezéseiben. Szokatlan, sokszor nehezen értelmezhető stílusával, történetszövésével nagy vitákat generálva, többek értetlenségét kiváltva. De akinek sikerül rácsatlakoznia, az kifejezetten szeretni fogja a Fehér zajt.
Fehér zaj, amerikai thriller-dráma-szatíra, 136 perc, elérhető a Netflixen
