Legutóbb az Egy szent szarvas meggyilkolása volt az, aminek az előzetesét látva fogalmam sem volt, miről is szólhat tulajdonképpen a film. Éreztem is rögtön, hogy különleges lesz mindaz, amit a vásznon látni fogok. Persze, már Yorgos Lanthimos rendező személye garancia volt erre. Ha a végeredmény nem is mindenben ért fel A homárhoz, azért így is rendkívüli mű született.
Julia Ducournau új filmje, a Titán viszont nemcsak hogy felérni látszik a rendező első nagy sikeréhez, a Nyershez, de több ponton túl is szárnyalja azt. Nem csoda, hogy ekkora visszhangot váltott ki a Cannes-i bemutató után. Az pedig, hogy végül elhozhatta az Arany Pálmát, teljesen megérdemeltnek mondható.
A filmet persze rögtön betámadták, jellemző módon olyanok, akik még csak nem is láthatták azt. Kiemelkedett a sorból a Magyar Nemzet név alatt megjelenő lap szerzője, Ditzendy Attila, aki a „transzgender lobbi” nyomulásának tudta be a díjat, bár a filmben éppenséggel semmi transzgender téma nem szerepel. Ez persze túlzottan nem érdekelhette az újságírót, aki sietett leszögezni, hogy „ez már nem film”, a díjazást pedig annak tudta be, hogy a világot „a francia forradalom óta uraló jakobinusok kávéja lefőtt”, mert elsöpörték őket „a teremtést és a természet törvényeit egyaránt tagadó, szabad nemváltók”. Ha csak úgy nem. A kormánymédiában mindenesetre ebben a debil hangnemben folyt a diskurzus az általuk még nem látott filmről. A közmédia például azt emelte címbe, hogy a Titán „tudatosan megy szembe a normalitással”. Jó kérdés, ez tulajdonképpen mit jelent egy művészeti produkció esetében, és hogy mi kell ahhoz, hogy egy film együtt meneteljen a normalitással.
Persze, azt érdemes leszögezni, hogy a Titán valóban nem könnyű film. Akik látták a kannibálsztoriba csomagolt beavatásdrámát, a társadalom kegyetlenségéhez való idomulásról szóló Nyerset, azok már előre sejthették, hogy így lesz. Ducournau pedig nem félt tovább emelni a tétet, és egy még nehezebben befogadható filmet készíteni. Brutális testhorror a Titán éppúgy, mint a Nyers volt, viszont jóval zavarbaejtőbb, összetettebb annál. Tehát nyilvánvaló, hogy ez a film nem való mindenkinek, kizárólag a művészfilmek iránt érdeklődő, erősebb idegzetű nézőknek. Ebben viszont semmi rendkívüli nincs, rengeteg ilyet ismerünk Az andalúziai kutyától a Salón át a Visszafordíthatatlanig. Hogy a vegytiszta horrorokról már ne is beszéljünk. Persze, a kormánypropaganda emberei bátran rásüthetik Luis Buñuelre vagy épp Pier Paolo Pasolinire is, hogy „tudatosan mennek szembe a normalitással”. Talán épp ennek köszönhető, hogy maradandó műalkotást tettek le az asztalra, amire Ditzendy Attilától azért kevésbé számíthatunk.
Aki szerette a Nyerset, külön örülhet, mert a rendező szeret visszatérni korábbi témáihoz, stílusjegyeihez. De még színészeihez is, így annak főhősét, Justine-t (Garance Marillier) itt is láthatjuk egy epizódszerep erejéig. A Titán központi alakja, Alexia (Agathe Rousselle) enigmatikus figura, nem igazán tudjuk hova tenni őt. Az első jelenetben még gyerekként látjuk őt, amint a kocsiban ülve addig bosszantja apját, míg balesetet nem szenvednek. Emiatt kell egy titánium lemezt ültetni a fejébe, ami a film során aztán leginkább szimbólumként lesz jelen, hasonlóan például az Alexia számára különös fétist jelentő autócsodákhoz. A gépiesedés egyértelműen uralma alá hajtja az embert, valódi érzelmeknek itt nem sok helyük van, ami látszik a nő családi viszonyain is.
Ez még persze nem magyarázza, miért válik sorozatgyilkossá, ahogy egyébként azt sem tudjuk, korábban kezdte-e ezt, mint amikor mi találkozunk vele. Mindenesetre a válogatott mészárlások után menekülnie kell a törvény elől, ő pedig egy váratlan ötlettől hajtva egy évtizede eltűnt gyerek felnőtt változatának adja ki magát. Annál is meglepőbb, hogy a fia elvesztését feldolgozni nem tudó apa (Vincent Lindon) rögtön befogadja őt, ráadásul fiatal munkatársaitól is megköveteli az Alexiával szembeni bizalmat. Utóbbi így is menekülne egy idő után, de szokatlan ellenállásba ütközik, a férfi különösen erősen ragaszkodik hozzá, hogy vele maradjon.
Innentől egy akár szívmelengetőnek is nevezhető rész kezdődik két szabálytalan ember összekapaszkodásáról, a kettejük közti bizalom növekedéséről. Az IndieWire is úgy fogalmazott: ez akár a legédesebb film is lehet, amit valaha készítettek egy olyan nőről, aki amúgy bizarr szexuális kapcsolatba keveredik egy autóval. Persze utóbbi esetben is leginkább metaforáról van szó. Mindenesetre olyan metaforáról, ami nagyon is valós következménnyel jár: Alexia teherbe esik, amit a film további részében kényszeres kegyetlenséggel igyekszik elrejteni. A Titán nyomasztó testhorrorja brutális elfojtásokról, egyre kegyetlenebb önkínzásról mesél nekünk, amire akár az elkövetett bűnökért való vezeklésként is tekinthetünk. Vagy úgy: a főszereplő, ahogy másokat, úgy magát sem kíméli, szeretetet senkitől nem kap és ő sem ad, örökös menekülésben van a világ és önmaga elől. Pokoljárását mind növekvő iszonyattal figyeli a néző is: reméljük a felszabadulás lehetőségét, de fogalmunk sincs, ilyen messzire jutva mihez lehetne még kezdeni.
Ducournau filmje a feltétel nélküli szeretet megtalálásának meséje, ami egyébként megjelent már a Nyers történetében is. Ahogy ott Justine testvéri gyengédséggel kegyelmet gyakorolt a nővére felett, szó szerint tisztára mosva őt, úgy itt Lindon karaktere is az ajtóban állva kell eldöntse, visszafordul-e a lehető legsérülékenyebb állapotban lévő, segítséget kérő lányhoz.
Ducournau filmjében tehát épp annyi transzgender téma van, mint mondjuk a Robin Williams-féle Mrs. Doubtfire-ben. Nem mintha bármi gond lenne azzal, ha egy filmben felbukkanna a transzneműség témája. A francia rendező valóban sokkolja a nézőt, ezt viszont a legkevésbé sem öncélúan teszi. Ahogy az előző filmben a kannibalizmus a másik emberrel való érzéketlen leszámolás metaforája volt, úgy a Titán sem szó szerint érti mindazt, ami benne megjelenik.
Érdemes persze megnyugtatni a nézőt: van arra is bőven példa, amikor egy filmben vagy sorozatban nagyon is konkrétan kell az ilyesmit venni. Ettől még nem érdemes attól rettegni, hogy a különféle zombifilmek vagy hentelős mozik a feje tetejére állítják a normalitást, és veszélybe sodorják a társadalmat. A Titán pedig főképp nem tesz így, sokkal inkább szolgál olyan tanulságokkal, amik segíthetnek jobban megértenünk a világot, amiben élünk.
És, hogy ezt se hagyjuk azért ki: a Nyershez hasonlóan a Titán soundtrackje is rendkívül stílusos, nagyszerű számokat, klasszikus szerzeményeket hallunk itt is. A film végén egy katartikus, elképesztő szülési jelenettel, alatta Johann Sebastian Bach művével. A stáblista alatt is végig emésztgethetjük, amit láttunk.
A filmet október 28-tól játsszák a mozikban, mi premier előtt láttuk október 2-án, a Művészben.
