Nehéz helyzetbe hozta magát az Isten, amikor megengedte nekünk, hogy kérjünk tőle. Mi pedig természetesen kérünk is, de lelki nyomorainktól, szeretet-gyűlölet viszonyainktól átitatva, összekeveredett igazságok és hazugságok inerciarendszeréből szemlélve a világot. Istenhez való fordulásunk – néhány esetleges kivételtől eltekintve – morálisan terhelt. Még a Jézus által tanított Miatyánk és benne a „legyen meg a te akaratod” is hordozza ezt a terhet.
Pintér Béla nemrégiben bemutatott darabjának szereplői szinte kivétel nélkül imádkoznak. Long Réka énekesnő (Fodor Annamária) például azért, hogy Kádár Gábor, „a szép énekesfiú” (Jankovics Péter) hagyja el a családját, és csináljon neki gyereket; a vele való nemi aktus, a beteljesedés eksztázisa közben pedig a 23. zsoltárt mondja.
Az Imádkozó pesszimista előadás; hősei – az elhagyott Keleti Arankát (Messaoudi Emina) talán kivéve – sodródó emberek, lelki betegek, megalkuvók, gyávák, kábítószerfüggők. A gyermek világrajöveteléért való harc is hiábavaló, a gyermek létezése önmagában – ellentétben Pintér olyan korábbi drámáival, mint A 42. hét vagy az Ascher Tamás Háromszéken – nem érték. A rendezés nem oldja szürrealizmussal kevert humorral sem a tragédiába tartó szituációt, mint például A démon gyermekeiben. A sötét tónus, a kilátástalanság a közel húsz éves A Sütemények királynőjét idézi.
Kilátástalan Az Imádkozó lezárása is, éppen a darab kínálta kettős befejezés miatt. A megoldás egyébként nem idegen Pintértől: a Kaisers TV Ungarn ironikus idő-visszaforgatásában például a peszszimista jövő kiiktatódik, hogy helyét egy optimistább, némiképp groteszk verzió váltsa fel. (Hasonlóval élt nemrégiben, szintén ironikus felhanggal Szikszai Rémusz is a bábszínházi Viharban, ahol néhány pillanatra alternatív utat kínálva látszólag rövidre zárta a drámát, hogy aztán Prospero parancsára visszatérjen a cselekmény eredeti kerékvágásába.)
Az Imádkozóban az alternatíva felvillantása viszont éppen a pesszimista hangoltságot erősíti. Nem lesz jobb az univerzum, ha a gyerek megszületik vagy ha éppen nem születik meg. De nem lesz rosszabb sem. Vagyis a hiba jóval mélyebb rétegekben van: a világ végzetesen elromlott, vagy talán eleve rontott állapotban jött létre. Úgy tűnik, vannak korok, amikor ez jobban látszik, vannak, amikor kevésbé. Most – összefüggésben életünk kísérőjével, a NER-rel – nyilván jobban. De Pintérnél a NER csupán tünet, egy mindennél mélyebben fészkelő világkór tünete: csapdahelyzetünk, sanyarúságunk éppen aktuális megtestesülése.
Az Imádkozó jó ritmusú, lendületes előadás; hiteles és szép Fodor Annamária lelki zsarolással spékelt féktelen tombolása, Messaoudi Emina rezignált józansága, Jankovics Péter tanácstalansága és vívódása, Takács Géza pragmatikummal átitatott jellemtelensége, Szabó Zoltán két gyermekalakítása. Mégis, ott dolgozik bennünk a hiány. Nem az apróságok miatt, bár kétségtelen, érdemes lett volna dramaturgiailag jobban alátámasztani Kádár Gábor gyanakvását saját apaságát illetően. A régi Pintér-darabok bevált eszközeit látjuk viszont flottul, gördülékenyen, de hiányzik az újdonság íze.
Az Imádkozó. Írta és rendezte: Pintér Béla
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg október 14-én.
