Nem a metoo-val van problémám, azzal viszont igen, ha ennek farvizén „benyelünk”, elfedünk, összemosunk fontos dolgokat – mondta a lapunknak adott interjúban Pokorny Lia. A színésznőt Tiszeker Dániel nemrég mozikba került filmjében, a Nagykarácsonyban láthatjuk, ennek kapcsán beszélgettünk gyereknevelésről, a színházak helyzetéről és arról, hogyan vészeli át a járványidőszakot.
– A Nagykarácsonyban hangsúlyosan merül fel a gyereknevelés kérdése, és hogy mennyire érdemes lazának lenni, esetleg szigorúnak. A filmbeli szülők azért hajlamosak túlzásokba esni. Viszont a legérdekesebb példa az ön által játszott karakteré, akivel szemben felmerül: áldozatot nevel a gyerekéből. Ezt mennyire tartja általános problémának? Jellemző ez sok szülőre?
– A barátaimat szerencsére megválogathatom, így velük nagyon hasonlóan gondolkodunk a gyereknevelésről. De így is nagyon sokszor látom, hogy egyes szülők mennyire félnek attól, hogy a gyerek olyan helyzetbe kerülhet, amit ők sem tudtak megoldani, megugrani anno. Ezért aztán úgy hiszik, még idejében keményíteni kell a feltételeken, hogy szokja a gyerek. „Teher alatt nő”, gondolják.
– Hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amiket a szülő elkövetett?
– Igen, ettől tartanak sokan. Nagyon sok szülő nem is veszi észre, hogy ő maga képtelen normálisan kommunikálni, folyamatosan feszült vagy agresszív. Azt gondolják, ha a gyereket szigorúbban vagy keményebben nevelik, majd ő ellenállóbb, karakánabb lesz. Pedig nem kéne idomítani a gyereket. Nem arról van szó, hogy nincs egy határ, amikor azt kell mondani, hogy szívem, ezt nem. Viszont elmondom, hogy miért nem. Partnerként tekintek a gyerekre, akárhány éves. Mindig hangsúlyozom, hogy nem barátként, tehát nem rakom rá a saját terheimet. Nem szeretnék belőle egy másik embert nevelni, inkább az a cél, hogy felfedezhesse önmagát.
– Viszont ezeket azért kellemetlen megmondani egy másik szülőnek, nem? Mindenki nagyon érzékeny arra, hogy ne szóljanak bele, ahogy a gyerekét neveli.
– Persze, ezt abszolút értem. Van viszont egy határ, aminek az átlépését nem lehet szó nélkül hagyni. Az agressziót például nem szabad. Egyébként sajnos valószínűleg nincs joga beleszólni senkinek, holott nagyon kártékony tud lenni a lelki terror is. Amikor az ember a megfelelési kényszert neveli a gyerekébe, vagy a legfőbb célja, hogy betörje a kicsit.
– Ma is közkeletű félreértés, hogy ha a gyereknek szabadságot adunk, az olyan, mintha elhanyagolnánk. És akkor már biztos nem is törődünk azzal, hogy mondjuk kiszalad az úttestre vagy a boltban fél órán át könyörög édességért. Azt pedig, ha a szülő ilyenkor elveszti a fejét és megüti a gyereket, felelősségteljes nevelésnek állítják be. Erről mit gondol?
– Én inkább azt mondom, hogy ezt ne szabadságnak nevezzük, hanem bizalomnak. És nem abban bízom, hogy azt csinálja, amit én mondok. Hanem abban, hogy végül megtalálja az útját. Ha eközben lesznek kanyarok, mélypontok vagy tévedések, az ugyanúgy hozzátartozik. Hiszen én is ugyanígy fejlődtem, így tanultam meg, hogy bizony néha másfelé kellett volna mennem. Meg kellett tanulnom, és ez fájt, igen. Viszont bármikor bármit csinál, itt leszek számára támaszként.
– Nemrég került a mozikba egy másik magyar film is, a Külön falka, amiben a szülő-gyerek viszony hangsúlyos szerepet kap. Igaz, a Nagykarácsony vígjáték, míg Kis Hajni filmje dráma. Az ilyen művek közelebb tudják ma hozni egymáshoz a családtagokat? Mondjuk úgy, hogy közösen ülnek be rá, közben pedig tanulnak egymásról is?
– Amíg csak lehet a gyerekeinkkel programot csinálni, addig érdemes, igen. Közösen olvasni egy idő után már nemigen tudunk, filmet nézni viszont igen. Bár a fiammal szoktunk azért beszélgetni az olvasmányairól is. A 18. születésnapjára sem mindenféle csilli-villi dolgokat kért, hanem embertelen mennyiségű könyvet.
– Milyeneket?
– Jungot, Freudot, Tolsztojt és Hamvas Bélát. Elég kemény könyveket, nem a bulvár érdekli, nyilván.
– Tudnak is Hamvasról beszélgetni?
– Abszolút, persze. Mindig hagyom, amikor neki van kedve hozzá. Előfordul, hogy napokig nincs, megy a szobájába, intézi a dolgait. Aztán én főzőcskézek, ő pedig minden átmenet nélkül jön, és elkezdi, hogy milyen Hamvas-gondolatokat olvasott legutóbb. Attól függően, hány éves a gyerekünk, de az is nagyon jó, ha a szülő olvas a gyerekének, úgy is lehet róla beszélgetni. Filmnézés után szintén.
– A saját filmjei közül volt olyan, ami nagyon nagy hatással volt önre? Ami erősen formálta akár a személyiségét?
– Színdarabot mondok, a Lila akác kardinális előadás volt a pályámon. Ez volt az első, amit társulati tagként játszottam a Bárkában.
– Maga a darab, tehát a tartalom is hatott önre, vagy elsősorban az, hogy először játszik így egy színházban?
– Maga a darab is, igen. Nagyon szeretem Szép Ernőt, Füst Milánt szintén. A feleségem történetét is imádtam próbálni Tatabányán, csodálatos előadás volt.
– Elégedett volt most a filmmel? Kapott azért negatív kritikákat.
– Nagyon szerettem, de mondjuk én Enyedi Ildikóval elfogult vagyok. Akkora anyag Füsté, hogy ember legyen a talpán, aki úgy tudja megcsinálni, hogy ne érje kritika. Mindenkinek van egy benyomása erről a könyvről, és a saját olvasatát várja a filmtől. Én Enyedi Ildikóéra voltam kíváncsi.
– Beszélt ő is arról, hogy előzetesen tartott tőle, nem fogják-e a metoo utáni korban szétszedni amiatt, ahogy Störr kapitány karakteréhez közelít. Mert azért azt érezni, hogy a film sokkal inkább empatizál a folyton féltékeny kapitánnyal, mint mondjuk a feleségével.
– Nehogy bárki félreértsen, nem a metoo-val van problémám, azzal viszont igen, ha ennek farvizén „benyelünk”, elfedünk, összemosunk fontos dolgokat. Miért ne lehetne egy férfi a középpontban, aki egyébként egy nő miatt szenved? Ezt én nem tartom egyáltalán problémának.
– A színházakat egyébként mennyire formálta át ez az egész metoo-ügy? Sokan újabb sebeket szereztek, vagy csak nem tudták, hogyan tekintsenek ezután az olyan kollégáikra, akiket korábban szakmailag és emberileg is elismertek.
– Ahol nem volt ilyen esemény, ott ugyanúgy folyt tovább az élet, mint előtte. A színház azért nem egy métely. Nem arról van szó, hogy itt mindenki romlott, beteg és gonosz. Az igaz, hogy embertelen szenvedéllyel dolgozunk, és nagyon intim az a közeg, amiben mozgunk, de a szenvedély energiája elengedhetetlen része a munkának és nem utolsó sorban a végeredménynek.
– Nehéz kiszámítani, hogy mikor még csak szenvedélyes közös munka, és mikortól válik kényelmetlenné a másik számára?
– Ez abszolút kiszámítható. Olyan éles határ, aminek átlépése már nem kérdés. Amikor az egyiknek nem jó, és azt jelzi, az teljesen egyértelmű.
– De ezt biztos észleli az is, aki kényelmetlenül viselkedik? Magával mindenki elnézőbb, nehezebben veszi észre, hogy valamit már nem kéne. Vagy megszokta, hogy ráhagyják, és már nem is próbál ezen változtatni.
– Szerintem azt mindenki észre kell vegye, ha a másik valamit már nem szeretne. Amíg az van, hogy mind a ketten benne vagyunk egy helyzetben, egy közvetlenségben, addig jó. De ha bármelyik fél ezt tovább görgeti, és a jelzés ellenére sem lép vissza, akkor az már nincs rendben. Meg kéne tanulnunk olvasni nemcsak a szavakat, hanem a másik gesztusait is. Amikor az ember csak és kizárólag magával van elfoglalva, persze nem veszi észre, hogy a másik már nem érzi jól magát. Pedig ezzel abszolút kéne foglalkozni. Egy mozdulatból már láthatod, hogy a másik lezárt előtted. Összehúzza a szemöldökét, karba fonja a kezét, távolabb lép. Abszolút olvasható, ha valaki akarja olvasni.
Pokorny Lia (Fotó: Malatinszky Dávid)
–Visszatérve a Nagykarácsonyra: ha az ön gyerekkoráról készült volna egy olyan emblematikus könyv, mint amiről a filmben is hallunk, mi lett volna a címe? Sün Géza és a…? Költözés? Hiszen a gyerekkora a folyamatos költözködéssel telt.
– Jaj, de szép! A költözés, igen. Az egész gyerekkorom erről szólt, egyik helyről mentünk a másikra.
– Ez közrejátszhat abban, ha könnyebben tudja viselni a járvány miatti mostani bizonytalanságot? Hogy most is egyik napról a másikra él az ember, és nem tudja, mi vár rá fél év múlva?
– Rugalmasnak kell lenni, ez így van. A változásokat az ember próbálja valahogy megérteni. Persze elbizonytalanodom én is, hogy mi lesz, hogy lesz. Aztán inkább végiggondolom, hogy oké, ez valamiért jött. Miért van ez az egész, mit kell nekem ebből megtanulnom, mit üzen ez nekem?
– Nem rémül meg ilyenkor valaki, hogy úristen, sodródom egyik napról a másikra?
– Először rettenetesen megijedtem persze én is, aztán utána egyszer csak azt éreztem, hogy nyugi, most várni kell. Nem tudunk egyelőre cselekedni, inkább várakozunk, utána pedig alakul, ahogy alakul.
– Másfél év után is meg van ez még? A helyzet továbbra is bizonytalan, és ki tudja, mi vár még a színházakra.
– Megpróbáltam felépíteni úgy az életemet, hogy nagyon figyeltem erre az időszakra, mit üzen nekem. És azt üzente, hogy rendbe kell raknom az életem csomó területét. Szembe kellett például néznem azzal, hogy nem minden emberi kapcsolatom őszinte, és én sem vagyok az. Benne maradok helyzetekben, kapcsolatokban, amik nekem csöppet sem komfortosak, sőt, kimondottan problémásak. Csak hát a saját gyávaságom nem hagyja, hogy konfrontálódjak. Amúgy is szeretem azt a másik embert, és nem tudom, hogy mondjam el neki a problémát, illetve ő hogy fogja ezt kezelni. Vennem kellett egy nagy levegőt, hogy leüljek és elmondjam, számomra ez már nem kényelmes. És volt, aki azt válaszolta, ő ezt nem is tudta, meglepte a dolog, de akkor változtassunk. Sok minden jobb lett így. Persze a járványidő nehéz helyzeteket hozott, kevesebben vesznek jegyet, sokan már nem mernek jönni, kivárnak. Nagyon rizikós az egész, miközben lett végre azért egy saját előadásom. Pozitív, negatív dolgok egyaránt értek, most pedig várok.
