Ha azt játszanánk, hogy egy rövid jelenetből kell kitalálni, ki rendezte az adott filmet, valószínűleg Wes Anderson lenne a legegyszerűbb feladvány. Az amerikai rendező műveit – Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet, Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel – akár egyetlen képkocka alapján százszázalékos biztonsággal azonosíthatjuk. Szimmetrikusan szerkesztett, pasztell makettvilágának egyediségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az nem ér véget az alkotásainál: a rajongók sokszor a fikción túli valóságot is a rendező szemén át látják. Így született meg az Accidentally Wes Anderson (Véletlenül Wes Anderson) kollekció, amely előbb online, majd kötet formájában gyűjtötte össze a világnak azokat a részleteit, amelyeknek ugyan semmi köze az amerikai filmkészítőhöz, mégis bármelyik munkájában felbukkanhatnának.
A nem csupán a látványt, de a tematikát és az elbeszélésmódot tekintve is eltéveszthetetlen alkotó legújabb művét nem moziban vetítik, négy rövidfilmből álló sorozata – Henry Sugar csodálatos története, A patkányfogó, Méreg, A hattyú – idén szeptember vége óta a Netflixen nézhető meg. A szokatlannak tűnő felület nem változtat a Wes Anderson-i világon, a műfaj ugyanakkor elmozdulást jelez: mintha a Roald Dahl norvég származású brit szerző novellái alapján készített etűdök új utat nyitottak volna a rendező pályáján. Erre az utolsó két nagyjátékfilmje, a Francia kiadás és az Asteroid City unalomba fulladó önismétlése után szüksége is volt.
Wes Anderson a kortárs film egyik legfontosabb alkotója, aki a szerzői filmet és a mainstream szórakoztatást elegyítve a két komponens legvonzóbb tulajdonságaira mutat rá, ennek pedig az egyre nehezebb helyzetben lévő művészfilmes szcéna örülhet különösen. A rendező konstans lázadása ugyanakkor azonnal meg is kérdőjelezi a stíluskeveredés jelentőségét, az örök kamasz rebellis világmagyarázatát a vászonra (és a képernyőre) alkalmazva egyaránt fricskázza Hollywoodot és a magas művészetet. Mindezt szigorúan hermetikus térben és csökkentett érzelmi amplitúdóval: mintha egy komplett univerzummá tágított babaház precízen kivitelezett belsejében tűnnének fel a traumáikat szenvtelen mimikával feldolgozni igyekvő (makett) figurák. Wes Anderson voltaképpen animációt alkot, de (legtöbbször) élő szereplőkkel.
Ebben pedig kiváló „társra” talált Roald Dahlban, a világ egyik legismertebb gyerekkönyvszerzőjében, a Karcsi és a csokoládégyár (Charlie és a csokigyár), a Boszorkányok, a Matilda, illetve a Danny, a szupersrác 1990-ben elhunyt alkotójában. Dahl félelmekkel és sötétséggel teli meséi nem az erkölcsi tanulság édes-bús köntösébe csavart önállótlan lényként képzelik el a gyermeket, hanem olyan autonóm befogadóként, aki a meglepő fordulatokat, a szenvedést és a rettegést is képes beépíteni a kritikus világmagyarázatába. Ugyanez igaz a felnőtteket célzó munkáira is, a Meghökkentő mesék hátborzongató novelláinak legfőbb tanulsága, hogy a mindennapok racionális díszletei bármelyik pillanatban összedőlhetnek, felvillantva a háttér sötétjében öröktől fogva zakatoló káoszt. A váratlan az 1977-ben kiadott – és hat másik írással együtt megjelent – Henry Sugar csodálatos történetében is kulcsszerepet játszik. Ez a szöveg lett Wes Anderson kiindulópontja.
Nem először nyúlt Dahl munkájához a rendező, A fantasztikus Róka úr is a norvég–angol szerző meséjét dolgozta fel, ezúttal azonban talán még a 2009-es animációnál is közelebb merészkedett az alapanyaghoz. A Henry Sugar csodálatos története első látásra egy megelevenedett hangoskönyv, amelyben a szereplők önmagukat narrálják: mintha minden mozdulatuk, gesztusuk és arckifejezésük a szöveg illusztrálását szolgálná. Ennél persze sokkal többről van szó, de erről majd később.
A Henry Sugar álnév egy megszállott szerencsejátékost takar (Benedict Cumberbatch), aki egy rejtélyes könyv hatására elhatározza, hogy megtanul szem nélkül látni – a gyakorlatban: átlátni a kártyalapokon –, és különleges képességét a kaszinókban kamatoztatja. Hosszú évek tanulásával eléri célját, de a könnyen szerzett pénz nem okoz örömet, a nyereményt így inkább jótékony célra fordítja, kórházakat és árvaházakat alapít világszerte. Henry Sugar halála után a könyvelője felkér egy Roald Dahl nevű írót (Ralph Fiennes), hogy könyvben örökítse meg a csodálatos életet. A történetbe ágyazott történet tökéletes egy Wes Anderson-i elmélkedéshez a nem hétköznapi tudás felhasználásáról, az öncélú zsenialitásról és a közösségért vállalt felelősségről.
A társadalomból kiválók vagy kitaszítottak a Petárda című első filmjétől a Holdfény királyságon át a Kutyák szigetéig a rendező szinte minden művében felbukkannak, ahogy az önreflexióval való játék és az alkotás hasznosságának kérdése is visszatérő eleme az életműnek. A különcség groteszk borzongatássá válik A patkányfogóban, amely a rágcsálóra vadászó címszereplő (Ralph Fiennes zseniális alakításában) és az elfogni kívánt állat közti határ elbizonytalanításával hozza kellemetlen helyzetbe a nézőt. Erre játszik rá az állatoknak szánt tömegpusztító méreg és a patkányok tanyájaként funkcionáló szénabála mint egy feltételezhető gyilkosság helyszínének összekapcsolása is. A folyamatosan erősödő gyanú az utolsó képkockákon igazolódik be, de feloldozás nincs: a világ kegyetlen és magyarázatok nélküli.
Hasonló végkövetkeztetésre jutunk a Méreg esetében is, amely egy potenciális kígyómarás és az ellenszérum beadásának minuciózus kamaradrámája. És bár a Ben Kingsley, Dev Patel és ismét csak Benedict Cumberbatch főszereplésével forgatott etűd feszült és elgondolkodtató darab lett, nem mérhető a négy alkotás legerősebbikéhez, A hattyúhoz. A két ostobaságában brutálissá váló kamasz egy fiatal fiú kárára elkövetett gonosztettének meséje a kegyetlenség mélyén is felfedez valamiféle fájdalmas szépséget, ám mielőtt reményt találhatnánk a pusztításban, szükségszerűen lezuhanunk a transzcendens szférákból, és összezúzzuk magunkat a földön.
Talán ez a rövidfilm a legjobb példája annak, hogyan lehet egy irodalmi alkotást hűen vászonra vinni úgy, hogy a végeredmény egyszerre őrzi meg az eredetit, és alakítja azt egy új és autonóm művészeti formává. A kíméletlen kamaszok áldozatának szenvedését felnőttkori önmaga (Rupert Friend) mutatja be, megaláztatásának előadása azonban túllép az egyszerű narráción, az idősíkok és terek között rejtekajtókon közlekedő főhős a film anyagává avatja az elbeszélést. Mintha az ornamentikában hirtelen felfedeznénk a történetet, a díszítő funkció egy komplett világ megalkotását teszi lehetővé. És így vissza is tértünk Wes Anderson természetes közegébe. Csakhogy ez már egy másik babaház, ahol a karakterek nem azt jelzik, hogy ők valami más helyett állnak, hogy valami mögöttes tartalom illusztrációi – a makettfigurák önálló éltre keltek.
Wes Anderson rövidfilmjei, Netflix
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/44. számában jelent meg november 3-án.
