Immanuel Kant, miután négy évtizedes szolgálatot követően elbocsátotta hűséges inasát, Lampét, egy cédulára felírta magának, hogy felejtenie kell a Lampe nevet, egyszer s mindenkorra. Emlékezés és felejtés e bizarr ellentmondását akár a demencia jelenként is érthetjük, ám a filozófus, még ha talán szándéktalanul is, cetlijét a memória különösen érzékeny pontjára tapasztotta. Amit lejegyzünk, azt a felejtés ellenében őrizzük meg, vagyis attól való félelmünkben, hogy egyszer s mindenkorra elveszítjük. Ha tehát írunk, kitöröljük a felejtést. Csakhogy ez az igyekezet mégis az emlékezés ellen dolgozik. Ahogy gyűlik a rögzített információ, úgy halványul a „természetes” emlékezet, vagyis ürül ki az agyunk.
Az emlékezés művészetét (vagy tudományát) Szimonidészhez köti az utókor. A thermopülai hősök sírfeliratát – „Itt fekszünk, Vándor…” – alkotó ókori görög költő a legenda szerint részt vett egy lakomán, ahonnan két sürgetően kérlelő fiatalemberhez hívták ki, és amint elhagyta a termet, az épület összedőlt mögötte, maga alá temetve a vendégeket. A romok felismerhetetlenné roncsolták az áldozatokat, a családok így nem tudták megkülönböztetni, majd tisztességben eltemetni halottjaikat. Szimonidész sietett a segítségükre, és emlékeiből előidézve a vacsorát, az ülőhelyek alapján beazonosította a tetemeket. Cicero szerint ekkor született meg az emlékezés.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!