Az árverés

2028-ban az emberiség jövőjéért aggódó környezetvédők harmadszor céloztak festékszóró pisztollyal Monet gyönyörű tavirózsáira, egyenként, pirossal, mert a világot fenyegető veszélyekre erőteljesen föl kell hívni a figyelmet. Van Gogh Napraforgói már annyi lövést kaptak, hogy a második restaurálás után a Metropolitan Museum vissza sem akarta vitetni a képet a kiállítóterembe. Klimt Danaéjának a rubensi méreteken messze túltevő combjára pedig a bécsi Galerie Würthle homályában kis szemüveges fickók egymás után ragasztózták föl magukat mérhetetlen felháborodásukban, hogy a jegesmedvék szomorú sorsára végre fölfigyeljen a világ. A nagy múzeumok, képtárak vezetősége egyre kilátástalanabb helyzetbe került. Döntést kellett hozniuk, mert ez így már nem mehetett tovább. Évtizedeken át megértésre kényszerítve magukat asszisztáltak ezekhez a figyelemfelkeltő akciókhoz a világ megmentésének szent ügye érdekében. Beletörődtek, hogy Monet és Van Gogh, Chagall és Klimt a célpont, felvilágosult emberek lévén jól tudták, hogy a környezetvédők hiába is támadnák meg festékszóróval a legdivatosabb New York-i, bécsi, amszterdami, párizsi festők képeit, azt a kis módosítást a művelt közönség talán észre sem venné.

S bár e nagy hatalmú művészeti menedzsmentek emberei közt kevesen voltak azok, akik inkább a saját zakójukat tárták volna szét a lövések előtt, csak hogy a golyók ne Van Gogh képeibe fúródjanak, megértették, amit meg kellett érteniük. Szívük együtt dobogott a jegesmedvék szívével, s amikor állást kellett volna foglalniuk a vandalizmus ellen, lélegzetvételük elfúlt, mint a magukat kínjukban műanyag zacskóval degeszre evő partra vetett bálnáké. Házvezetőnőjüket viszont azonnal elbocsátották, ha meglátták, hogy a paradicsomot meg a sárgarépát nem hazulról vitt textilhálóban vásárolta meg.