Casa Vallona – a szűretlen Itália

Mostanra fogadtam el, hogy nem megyünk vissza idén. Az még nem a nyomor, persze, ha valaki nem tölthet el egy hetet Monte San Pietróban. Mikor még gyerekként sokat horgásztam, egyszer sem fotóztam le a kifogott pontyot, compót, keszeget (pedig a kis Unifar mindig nálam volt), mert babonásan féltem, azzal berekesztem, múlt idejűvé, epikusan lezárttá teszem a zsákmányszerzést. Ezért is nem meséltem el eddig Casa Vallonát és Chiarát, nehogy végérvényesen múlttá tegyem őket. Megírom most mégis, csak amolyan vázlataként a való élménynek, hátha, aki viszont teheti, élni tudja most helyettünk. Mi meg visszamegyünk jövőre. Vagy azután. De hol is kezdjem?

Egyezséget kötöttünk, ha megnézzük Ravenna, Ferrara, Bologna bazilikáit és kápolnáit, várait és múzeumait, három napot eltöltünk egy hamisítatlan vidéki fogadóban, „locanda contadiná”-ban is, ahol szekkók és freskók helyett borban és olívaolajban mártózunk meg. Brisighella viszont úgy ellopta a szívünket, hogy csak alkonyra kacskaringózunk fel a narancsban fürdő szőlőhegyre. Chiara, mindenes háziasszonyunk gyorsan elmondja a legfontosabbakat, aztán magunkra hagy egy palack fehérborral az ősi villa poétikus, szúnyogduruzsoló előkertjében.