Megtanulni örülni

Amikor ötévesen, középső csoportos óvodásként én is megénekeltem Dobó Istvánék egri diadalát, Várnai Csabi pajtásom meg teleillusztrálta nyakon gulyásozott törökkel a cérnafűzött kis kötetet, elhatároztam, hogy nagy és szép könyveket fogok csinálni életemben. Indián- és lovagregények következtek a sorban – azt írtam, amit olvastam: néha May Károlyt, néha Walter Scottot. A nagy és szép könyvek eltökélése aztán lassan páratlan és korszakalkotó művek írásának vágyává szökött. S amint lenni szokott, a túlzott önbízás kudarca kellő akarat híján a körülményekre testálta a sikertelenséget – nyuszika meg a fűnyíró. (A dolgokról, szerelmekről való lemondás legutolsó tünete mindig a legkonokabb, önáltató akarás.)

Amikor tizenkét évesen, később válogatott focistákká öregedő lurkók között házi gólkirály lettem, biztosan tudtam, hogy korszakos labdarúgó leszek. Adták is alám a lovat, esze is van, lába is van, erős is. Elkezdtem hát szorongani. A bámulatosan menő örömfocit szinte szempillantás alatt dadogó-döcögő biztonsági „játékra” felejtettem. Abban pedig pocsék voltam. Agyonnyomott a címerígéret és a csapatjáték felelőssége. Magányos maratonistaként hetvenkettedikként befutni a célba – nagy ügy. De kapufára gurítani a ziccert, vagy utolsóként elpasszolni a labdát – tragédia! Tizenöt évesen a tanulásra (!) fogva elmaradoztam az edzésekről.