(Részlet a szerző Mona Lisa elrablása című regényéből, amely a Kalligram kiadásában jelent meg a könyvhétre.)
Átvágtunk a mindenféle földi jóval megrakott asztalok között, aztán betértünk az egyik mellékutcába. Ahogy ismét rávetült a házak árnyéka, Mona Lisa is lassabbra fogta a tempót. Az utcácska végül térré szélesedett, amelynek a túlsó felén kolostor magasodott. Mellvédjéről kőszentek szemlélték a járókelőket, homlokzatán pedig Assisi Szent Ferenc mozaikváltozata prédikált a madaraknak.
– Mona Lisa, ha szárnyat növesztenél, hozzád is biztosan lenne néhány jó szava – fordultam a sisakos kaméleonhoz. A jószág szemmel láthatóan kezdett szürkésebb árnyalatot ölteni a macskaköveken. Elindultam felfelé a kétszárnyú templomajtóhoz vezető lépcsőkön, de nem jutottam messzire.
– Ácsi! – kiáltott utánam Tibor. – Nem a templomba megyünk, hanem alá.
Tettünk néhány lépést lefelé a macskaköves lejtőn. Mona Lisa mintha már ismerte volna a járást, vagy egyszerűen csak melege lehetett, mindenesetre egy hirtelen mozdulattal besurrant a kolostor falában nyíló bejárón. Megfeszült Szapáry Tibi kezében a póráz, és a kaméleon után siettünk a hűvös falak közé. Tenyérnyi terecskére jutottunk. A túlvégében nyílott a kripta bejárata. Tibor megint csehre váltott, és megvásárolta a belépőjegyeket. Aztán beléptünk a brünni múmiák otthonába.
Az első teremben fekete textillel fedett emelvényen nyújtózott egy üvegfalú koporsó. Benne egy férfi alak, amely így, múmiává aszottan is igen impozáns alkatúnak tűnt. Beesett arcából fehéren ragyogott ki ínytől és hústól immár fedetlen fogsora, éles kontrasztot alkotva szemgödrének sötétjével. A halott karja keresztbe volt téve arasznyival a mellkasa alatt, és az az érzésem támadt, hogy valami nagyon nincs rendjén vele. Már ha egyáltalán bármi is rendjén való volna abban, amikor egy bő harmadfél évszázada halott férfi összeaszott teteme fekszik előtted ágyékkötőben.
Ekkor értettem meg Szapáry Tibi korábbi mondatát arról, hogy Trenk bárót csak részben lesz alkalmunk majd megszemlélni. Önkéntelenül is suttogóra fogtam, amikor Tibihez fordultam a kérdéssel:
– Jól látom, hogy hiányzik a bal hüvelykujja?
– Neki már nem hiányzik, Milánom.
– Jaj, Tibi... Na, de tényleg.
– Komolyra fordítva a szót: igen is, meg nem is. Annyit pontosan tudhatunk, hogy legalább száz évig bal hüvelyk nélkül feküdt a kriptában. Ha olvastad Jókaitól A két Trenket és a Trenk Frigyest, akkor tudhatod, hogy eléggé problémás volt a fickó. Kissé heves vérmérsékletű, hogy visszafogottan fogalmazzak. Olyannyira, hogy amikor az orosz seregben szolgált, majdnem kinyírta a saját felettesét.
– Nem túl okos lépés.
– Azt még megúszta. Később azt is megbocsátották neki, hogy az osztrák császári seregben is véreskezű, szadista állatként bánt az embereivel. Kit érdekelt, ha közben rendre győzelemre vitte a hadat az örökösödési háborúban?
Tibor, Tibor, te történelmi kislexikon! Tudod mit? Én is olvastam Jókait eleget, gondoltam magamban, aztán közbevetettem:
– Mégsem aggkori végelgyengülésben halt meg.
– Jól tudod, Milán – felelte, és eleresztett mellé egy olyan pillantást, ami felért három vállveregetéssel. – Ugyanis volt valami, amit még neki sem tudtak megbocsátani. Olyan katonák után vett fel zsoldot és ellátmányt, akik csak papíron léteztek. Ravasz, mi? Nem volt kivételes ügylet ez akkoriban. De ha úgy művelted, hogy közben lépten-nyomon mindenkinek beszólogattál az udvarban, az bizony nem volt egy életbiztosítás. Úgyhogy Trenk barátunkat végül annak rendje és módja szerint halálra ítélték.
– Itt végezték ki, Brünnben? – próbáltam csőbe húzni.
– Sehol sem végezték ki. Vagyis, ahogy vesszük. Kegyelmet kapott Mária Teréziától, aki a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre enyhítette.
A francba a jólértesültségeddel, formálódott meg elmémben a következő mondatom. A számat azonban már ebben a formában hagyta el:
– Szép volt tőle.
– Annyira azért nem. Van egy helyi vicc itt, Brünnben, ami arról szól, hogy annak idején a Špilberk volt a leghumánusabb börtön.
– Hogyhogy?
– Mert a Špilberkben az életfogytiglan is legfeljebb két hónapig tartott. Senki sem bírta ki élve annál tovább odabent.
Egy sóhajnyi szünet után Tibor barátom így folytatta:
– Ami pedig a hüvelykujját illeti, több elmélet is született arról, hogyan tűnhetett el. Biztosan nem tudni, még annak ellenére sem, hogy nemrégiben megkerült.
– Megkerült? Hol?
– Véletlenül találtak rá a városi múzeumban, ha jól emlékszem, lomtalanításkor. Képzeld el, mit szólhatott az illető, amikor egyszer csak a kezébe került egy mumifikálódott hüvelykujj! De csak hogy még bizarrabb legyen a történet, a muzeológusok rögtön valóságos nyomozásba kezdtek, hogy kiderítsék, hol van a test, amely a gazdátlan hüvelykhez tartozik. Röntgenezgették meg ujjlenyomatot vettek róla, ilyesmi! Végül arra jutottak, hogy Trenk hiányzó hüvelykjére sikerült rábukkanniuk. Van egy ismerősöm az orvosi egyetemen, egy rozsnyói magyar lány tanít ott gyógyszerészet-történetet, tőle tudom, a kollégái közül is dolgoztak néhányan a múmiahüvelykügyön. Azt mondta, szerinte a múzeum hamarosan bejelenti majd, hogy ünnepélyes keretek között visszaadják múmia-Trenknek a hüvelykujját.
– De mégis, hogyan veszhetett el annak idején?
– Valakinek kellett róla a rózsafüzér, és lecsavarta. Vagy valami ilyesmi.
Mintha még Mona Lisa is kissé komorabban araszolt volna mellettünk, amikor folytattuk utunkat a kripta belsőbb termeibe.
Olvasna még Haklik Norberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/39. számában jelent meg, szeptember 24-én.
