November közepe tájt volt, de lehet, valamivel később, karácsony előtt. Ami biztos, ’kilencszázötvenhatban. György gyakran mesélte, hogyan találkozott Katalinnal Traiskirchenben, a menekülttáborban. – Kellett is nekem éppen aznap arra sétálni... – mondta később tréfálkozva. Első látásra szerelem volt. Aztán hosszú házasság. Mindketten társtalanok voltak, lelkükben a szabadság reményével, meg a kíváncsisággal, hogyan tovább. Észre sem vették, és órákig beszélgettek. Nem volt nehéz közös témát találni, fölfedezni számtalan azonosságot. Mindketten Magyarország keleti felén születtek, Katalin Zemplénben, György Borsodban, talán látták is egymást korábban valamelyik úrnapi búcsúban. Katalin a háborúban önként ápolónőnek állt, sebesültvonatokon szolgált, ugyanez a kalandvágy parancsolta, hogy ötvenhat őszén az első Ausztriába tartó teherautóra felkapaszkodjon. Tanítónő volt, addigra négy évet lehúzott egy ózdi iskolában, de a kisváros egyhangúsága nem volt kedvére, a forradalmi ifjak mozgalmi rajcsúrozását egyenest gyűlölte. György műszaki ember, sorkatonaként a repülőknél szolgált, kapacitálták a néphadseregbe hivatásosnak, nem vállalta. Mulatós srác volt, vagány hangos, egyszer túlságosan is, letartóztatták, pofozva vallatták, két évet ült.
Katalin és György a táborban már kéz a kézben jelentkezett Venezuelába. Sosem mondták el, miért épp oda, György ötlete lehetett, ő volt a vehemensebb. Katalin talán választotta volna Európát. Rövidesen végleg összekapaszkodtak, egyformán jellemezte őket a „majd csak lesz valahogy” irigyelni valóan könnyed létfilozófiája. Katalin azt mondta, „Gyurikám, ha te Venezuelát akarod, legyen”.
Huszonöt évet töltöttek Caracasban, a város elegáns zöldövezetében, a napfényes Avenida San Carlos úszómedencés villájában. Katalin mint pedagógus gyorsan magára talált, úszóiskolát nyitott apróságoknak. A magyar házaspár hamar híres lett a környéken; Catalina és Jorge, így ismerték őket mindenfelé; jó kedély, vidám temperamentum, szíves vendégvárás. György már az első évben megismerkedett New Dancerrel, a pompás angol telivérrel, új barátai mutatták be őket egymásnak, és mialatt Katalin otthon úszóleckéket adott, György a Hypodromo La Rinconada napi vendége volt, okosan, hihetetlen szerencsével fogadott, aztán megvásárolta a sztár New Dancert. Társaságilag is befutott, a Club Hipico de Caracas fontos tagja lett. Volt ott valamelyes, a távoli magyar pusztához társított nimbusza, György nem árulta el, hogy életében egyedül ez a hamis híresztelés volt, amit meglovagolt – mert lovat sosem.
1981-ben Katalin és György a hazatérés mellett döntött. Pénzügyi okok állhattak a háttérben, befektetési csőd, pénzromlás, az úszóiskola gondjai, vagy a sosem hamvadó honvágy, nem tudni pontosan.
A közös nagy kaland Budapesten, a Pasaréten végződött, Katalin fivérének családi házában. Megvásárolták tőle a földszinti lakrészt. Katalin elfoglalta régi helyét a nagy családban, közös főzések, délutáni kávé és diskurzus a nagy teraszon. Caracasról nemigen esett szó. György beállt technikus-mindenesnek egy jeles közintézményhez. Hajnalonként orron csapta a közeli lovarda levegőbe kapaszkodó illata. A család tagjai biztatták, jelentkezzen, rászánta magát, de látta, itt csak lovagolni lehet, fogadni nem, sarkon fordult. A lóversenypályára nem járt, egyszer ment ki, de nem ismert senkit, nem találta a helyét. Inkább az új barátok közt a Gyergyó presszóban, ahová esténként két hosszú lépésért betért. Legendás hely volt, hírességek találkapontja, de lassan megfakult, akár György, meg a többi öreg törzsvendég.
György a családi villa lépcsőházának falára tizenöt aranykeretes fényképet akasztott, valamennyin a győztes New Dancer látható. Egyik-másikon a büszke György is, Armando a zsoké, meg a caracasi lovasklub tagjai, jobbára örömmámorban, pezsgős pohárral.
György hetvennégy évesen súlyos betegségben halt meg, Katalin öt év múlva követte. Már nem tudhatunk meg többet caracasi éveikről. Valahányszor megérzem a pasaréti lovarda téveszthetetlen illatát, New Dancerre gondolok. A derék paripát csak fényképről ismerem, de megszerettem valahogyan. Már rég messzi lovas pályákon vágtat a végtelen felé.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/34. számában, a Budai Hang mellékletében jelent meg, augusztus 19-én.
