A Szabó család

Nem mondhatnám, hogy a sorozatgeneráció gyermeke volnék. Pontosabban: egyiké sem vagyok, merthogy több volt belőlük. Az egyik hullámról lekászálódtam idejében, a másikra fel sem pattantam. Kicsiny gyermek koromban persze sok mindent láttam. A négy páncélos és a kutyát, a Gazdag ember, szegény embert, a Vivát, Benyovszkyt, az Onedin családot is. A Sandokant és Isaurát már nem. Akkorra már szitokszó lett szubkulturális mikroközegemben a televízió, és az is maradt. Főként miután rájöttem, hogy mennyire igaza van Woody Allennek: az élet nem a művészetet másolja, hanem csak a pocsék tévét. Pedig még fogalmam sem lehetett róla az idő szerint, hogy mennyivel mélyebben lesz a kereskedelmi televíziózás, a bulvárkultúra e rémisztő pöcegödre ahhoz képest, amit megjelenéséig tévéként ismerhettünk.

Egy szó, mint száz: a legeslegújabb kori sorozatreneszánszról lemaradtam, mint a pinty. Nem is tudom, mikor kezdődött pontosan, vagy hogy mivel. Hallottam a fontosnak mondott címekről, de nem láttam közülük semmit. Csak sejtem, hogy a Twin Peaks erényei ellenére még a régi idők terméke, a Wire vagy a Breaking Bad ellenben már szőröstül-bőröstül az újaké. De ugyanúgy nem vártam és nem néztem egyiket sem soha, mint mondjuk legutóbb a Trónok harcát.

Holott azt is olvastam, hogy sokak szerint a sorozat az új mozi. A sorozat adja azt, amit korábban csak a film tudott. Mélységet, tartalmat, izgalmat, feszültséget, dramaturgiai és formai tökélyt, kiemelkedő színészi játékot.

Erről addig eleve fogalmam sem lehetett, amíg a sorozat egyetlen megjelenési helye a tévékészülék volt. A változást az egyre szélesebb sávú internet hozta, és az is csak apránként. Mígnem néhány éve családi alapon megnéztem a svéd–dán Hidat, és lenyűgözött. Tényleg élmény volt, minden tekintetben. Akkor azt gondoltam, ha ez ilyen jó, akkor ideje próbálkoznom nekem is. Pláne, hogy moziba már úgysem járok, mert idegesít a sötétben bujkáló facebookos publikum. Ám ebből sem lett semmi. Az élet túl rövid ahhoz, hogy hosszú történeteket kövessünk, miként szüleink-nagyszüleink a Szabó családot. A négy évadnyi Hídon túl az egyszer tizenöt részes orosz Бригада volt meg – kétszer –, és semmi több. Na jó, sok-sok foszlány összevissza a Jóbarátokból és a Modern családból is, de ezzel aztán tényleg kész.

Majd valamikor tavasszal két jégkorong-közvetítés között elcsíptem néhány percet a The Big Bang Theoryból – a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni –, kacarásztam egy sort, és utána azt mondtam a gyereknek: kezdjük el, hátha érdekes. Épp neki is volt ehhez kedve. A minap a végére értünk. Felhabzsoltuk a 279 epizódot. Na jó, a habzsolás túlzás, simán több mint fél évig tartott. Cserébe az elejétől a végéig kiválóan szórakoztunk. Izgalmat és feszültséget nem kínált – egy sitcom miért is tenne ilyet –, tartalmat, dramaturgiai és formai tökélyt, karaktereket, színvonalas színészi játékot annál inkább. Nem is értem, hogy lehet valaki annyira jó, mint Jim Parsons.

Viszont két dolgot is jobban értek, mint annakelőtte. Az egyik, hogy nincs feltétlenül szükség éles konfliktusokra és gonoszokra ahhoz, hogy fenntartsák az emberek odaadó érdeklődését. A másik, hogy az igazán jó karakterek valóban képesek rá, hogy már-már családtaggá váljanak. Hogy hiányozzanak azután, hogy vége lett közös történetünknek. Mókás. Nem mondom, hogy innentől képes lennék évtizedeket tölteni Szabóékkal – amúgy a Big Bang „igazi” nézői is 12 éven át követték Cooperéket és Hofstadteréket, elképesztő és elképzelhetetlen egyszerre –, de ez a kis kaland érdekes volt. Az érdekes kalandok pedig nagyon is fontosak napjainkban!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!