Amikor Bayer Zsolt és NER-társai a nyugati civilizáció romlottságát, elfajzottságát és önmagából való kifordultságát olvassák rá Brüsszelre és Washingtonra, nehéz elhinni, hogy tényleg ez a bajuk – a Nyugat feslettsége ugyanis egy sok évszázados mantra: már Kelet-Róma is ezt hányta Nyugat-Róma szemére. Ha ez lenne a Nyugat tényleges bűne, mára rég megsemmisült volna, mert másfél évezrednyi rothadás biztosan elég lett volna hozzá. Beszédes, hogy az illiberális magyar állam a Nyugat romlottságát attól függően akarja megjavítani vagy leváltani a Kelet erkölcseiben nemes szilajságára, hogy Donald Trump épp a Fehér Ház Ovális Irodájában vagy a floridai birtokán terpeszkedik-e. Érdemes a réges-régi rögeszme mélyére ásni, és megnevezni a Nyugat azon tulajdonságát, amely valóban megbocsáthatatlan.
A Nyugat változik – ez a bűne. Csakhogy ez az állítás nem kielégítően pontos, mindössze a perifériáról meg a félperifériáról tűnik így, a változás ugyanis nem a nyugati civilizáció, hanem a történelem tulajdonsága. A Nyugat mindössze alkalmazkodik a változáshoz – a Kelet ezzel szemben a változatlanságnak és a megváltoztathatatlanságnak szánja magát. Így maradt meg Kelet-Róma további ezer éven át Nyugat-Róma bukása után, és ennek a jelképe Lenin változatlanságba dermedt múmiája a moszkvai Vörös téren. Amíg a Nyugat lépést tart a változással, addig a Kelet szívósan ellenáll annak, és zsarnoki erővel igázza le társadalmait, mert a mindenkori császár, cár és pártfőtitkár jól tudja, hogy a változás valamennyi uralmat a társadalmán keresztül éri el – kemény kézzel kell tehát fognia a láncra vert népet, és soha nem szabad megengednie neki, hogy a maga erejét megtapasztalja.
Lányi András szerint a magyar társadalom az elmúlt évszázadokban annyira kimerült, traumatizálódott és elcsüggedt, hogy egy szanatóriumba kellene beutalni nagyjából százötven évre, azután talán lehetne kezdeni vele valamit. A diagnózis annyira helytálló, hogy abból a magyarság elmúlt hetven éve megérthetővé válik: a Kádár-rendszer a maga krumplileveshez tartozó erkölcsével, a marxizmus-leninizmus igény szerinti felfüggesztésével meg az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szellemiségével maga volt az a szanatórium, ahová a magyar ember végre bevonulhatott, ahol jóllakhatott, és ahol négy évtized háborúinak és terrorrezsimjeinek gyötrelme után végre hagyták békében és biztonságban élni. Az orbáni hatalom által létrehozott Védett Társadalom Alapítvány neve nem pusztán Soros György Nyílt Társadalom Alapítványának a nevével felesel, hanem a magyarság szanatórium iránti igényét ismeri fel, és elégíti ki. A magyar társadalom Nyugat-ellenességében és kádárizmus iránti nosztalgiájában a szanatóriumi lét óhajtása fejeződik ki, és ezt szolgálja az Orbán-rendszer a maga megannyi intézményével és gesztusával. Ezt szolgálja a rezsivédelem, és ezt szolgálja a Sláger FM-nek meg a Retro Rádiónak a múlt révületében elringató zenei kínálata – a magyar nép ugyanabba a jótékony álomba kíván alámerülni, amellyel a Szent Szövetség a tizenkilencedik században orvosolta az Európát ért polgári és republikánus kihívásokat.
Magyarországon korszakról korszakra egy-egy ellenforradalmi rezsim alakított ki monolit uralmat: Mária Terézia idején felvilágosult abszolutizmus volt az arra vonatkozó törekvés neve, hogy minden a népért történjen, de semmi se általa; Ferenc József egy polgári forradalom és egy szabadságharc vérbe fojtásával, majd a feudalizmus struktúrájának konzerválásával uralta a dualizmus rendszerét; Horthy Miklós az uralmát nyíltan és önérzetesen ellenforradalmi rendszernek keresztelte el; Kádár János pedig az 1956-os polgári forradalom leverésével váltott jogot Magyarország vezetéséhez, hogy a társadalmat a szabadság éthoszától a krumplileves racionalitásához térítse. Orbán Viktor a harmadik köztársaság két évtizedes polgári-demokratikus kísérlete után biztos kézzel nyúlt a régi recepthez: a feudalizmus megváltoztathatatlanságát nem megoldásra váró problémaként, hanem teljhatalomra jogosító lehetőségként értelmezte, és elődeiről példát véve megállította az időt a Kárpát-medencében.
Csakhogy hiába a félálom kábulata: a magyar társadalom maga is érzékeli és megszenvedi a szolidaritásra való képtelenségét, a tanult tespedtségét és erőtlenségét, ez pedig a világ szédítő ütemű változását tapasztalva szorongást kelt benne. Az Orbán-rendszer válasza erre a diagnózis meghamisítása: nem a magyar társadalom képtelen az alkalmazkodásra, hanem a világ veszett meg, amely veszettséget a Nyugat diktálja – ezzel szemben a magyarok egyáltalán nem erőtlenek és cselekvésképtelenek, hanem bölcsen úgy döntöttek, hogy a lázadásra vonatkozó hajlamukat és szándékukat a miniszterelnökük személyén keresztül gyakorolják. Orbán Viktor az, aki minden más magyar helyett és nevében magyar, kuruc, labanc, szkíta, türk, kipcsak, illiberális, nemzeti radikális, unortodox és rebellis. A magyarok addig hallgatnak egy kis Retro Rádiót, elszürcsölik a krumplilevest, és elégedetten gondolnak arra, hogy Mária Terézia, Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János után végre megint van egy nagy királyuk, aki jótékonyan elringatja őket a feudalizmus időtlenségében és változatlanságában.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/37. számában jelent meg szeptember 15-én.
