Az opportunizmus, mint a magyar társadalom nemzetkarakterológiai palettáját színesítő tényező, erősen meghatározó. Hogy e szilárd és rideg tény a szerencsétlen magyar történelmi fejlődésből eredeztethető, vagy éppen azzal korrelálva képes jól fejlődni ebben a sajátos szellemi klímában, azt ne én és ne most döntsem el.
Az opportunizmus illuzionista alakmása az úgynevezett reálpolitika. Külső optikájuk más a köztudatban, de lényegük és természetük nagyon is egyező. A kifejezést, hogy reálpolitika, valójában ugyanúgy a haszonelvűség táplálja és motiválja, mindezt persze eufemizálva, és egy diszciplináris keretbe ágyazva. Ezt úgy is mondhatnám – Guy Debord szellemét megidézve –, hogy az opportunizmus a reálpolitika képében spektakuláris jelleget ölt, s mint teoretika, melegen tálalható. Hogy a jelenlegi felelős magyar kormány reálpolitika címszó alatt mit művel, azt a Putyinnal fenntartott – Európában – deviáns érdekközösség hűen tükrözi, megtagadva egyébként a morális zsinórmérték kihúzásában sokszor segítő történelmi konzekvenciákat, lásd: Petőfi és az orosz szuronyok esete.
Hamvas Béla azt mondja, hogy a „reálpolitika: ügyes lavírozás a jó és rossz között”. Tehát nem a morális integritásom, hanem a felkínált húsos fazék mérete alapján döntök a saját pozíciómról. Érték- és érdekképviselet szétválasztása, a kettő közé mesterségesen hasítékot verni inkorrekt alapállás. Ez még így is kevés, inkább létrontás. Mintázatának megjelenése kulturális precedens. Hamvas Béla megállapítását mankóul véve, arra építkezve, könnyen kijelenthető, miszerint a reálpolitika a maga által megkonstruált, illetve működtetett világban maga a „lázadás” aktusa, s ez vonzó jellegének fontos motívuma. Alapgondolata egy mesterségesen teremtett duális világkép, ahol a két gyújtópont a „jó” és a „rossz”, mindez a morál tengelyén. A reálpolitika, ami mindezen fogalmak relációjában működik csak, rögtön meg is tagadja az általa előfeltételezett viszonyokat. Nem annak szellemében működik, ahogy az a „helyes”, hanem helyezkedik, latolgat, mérlegel, ha kell, oldalt vált, civilizációs határokon ki-be ugrál, barátját, ha jó alku kecsegtet, hátulról ledöfi, s mindezt: gazdasági, politikai haszon reményében. Eredménye hosszútávon csakis tragédia lehet, kollektív neurózis, rosszabb esetben apátia. A történelmi konzekvenciákkal és az abban formálódó nemzettudattal szembemenni egy teljes kollektíva nevében valami olyasmi lehet, mikor az egyén megtagadja komplett gyermekkorát. Mert bár teljen egy gyerekkor az apai verések árnyékában, vagy – mint Márai Sándor esetében – a feltétlen szeretet és elfogadás jegyében, mindenképpen van egy közös tennivaló: jellemünk rostáin átengedni, s ami marad, azt részünkké formálni, a többit eltemetni. Harcolni vele, megtagadni, szembemenni vele, elfojtani kollektív tragédia. Következménye a morális integritás és szilárd intaktság hiánya, amelynek marad silány kompenzációja a reálpolitika, még pőrébben tehát a nemzeti opportunizmus. Ennek lehetnek olyan kínos és kellemetlen visszásságai, mint például Svédország NATO-csatlakozásának a blokkolása, vagy egyébként a teljes európai értékközösséggel szemben közlekedni a sztrádán. Magának a fogalomnak is, hogy nemzettudat, lényege és természete szerint értékek mentén kell tematizálnia és szerveznie a közszellemet. Ha működését az érdekek és az értékek polarizált szétválasztása jellemzi, előbb-utóbb feloldódik a teljes kakofóniában, és akkor már csak a jóisten mondja meg rólunk, kik is vagyunk valójában.
A történelem nem hazudik. Az értékek és az érdekek organikus szinkronizálása szenvedéllyel és vérrel kent be hónapokat és éveket. Forradalmak lángjai, felkelések véres valóságai áldoztak az igazmondás, a meggyőződés oltárán. S a nép végtére is igazat mondott. Amikor pedig somfordált, csúszós és nyálkás alkulehetőségek után kajtatott, eszméit szőnyeg alá söpörte, vagy a sarokba hajította, csak hogy ne bántsák: évtizedekre ültek a nyakára, Magyarországon általában rossz fej, pedellusszerű apafigurák, akik akkurátus módon írták elő, mikor vegyen levegőt, mikor pisloghat. Ez a rosszabb verzió, ami egy nép sorsát hosszútávon formálhatja. Azt hiszem, ilyen reálpolitikai, illetve opportunista aktus volt '89-ben a rendszerváltás, békés és vérmentes (eszme- és meggyőződésmentes), a hatalom átmentése, szervezeti és konkrét egyéni viszonylatokban is. Mindeközben a társadalom, akinek a feje fölött ez megtörténhetett, örült, hogy végre mehet Parndorfba vásárolni, és talán nyithat cukrászdát Bécsben. Nos, ennek az opportunista szemléletmódnak – a maga rothadó bűzében – láthatjuk és érezhetjük a kiteljesedését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének képében.
Ahogy ma van árnyékkormányunk, ennek morális felsőbbrendűsége persze abszolút nem létező, úgy mindig is volt „árnyéktörténelmünk”. Úgy, ahogy volt reformkorunk, és volt Kossuth Lajosunk és Széchenyi Istvánunk, Tisza Istvánnal szemben Ady Endrénk, az Új Időkkel és Herczeg Ferenccel szemben ott volt Osváth, Babits és a Nyugat, a németbarát Imrédy és Gömbös helyett az angolbarát és atlantista Teleki és Kállay, Lukács Györggyel szemben Hamvas Béla, '56-ban Kádár helyett potenciálisan Nagy Imre, Angyal István vagy Maléter Pál, és hát persze Bibó István.
A felsorolt nevekkel kapcsolatosan nagyrészt „üvöltő hallgatásba” burkolózik a hatalom és legitimációs pallosa, az emlékezetpolitika. E szilárd tény pedig annak jele, hogy bizony ma is rossz irányba megyünk.
