– Marcika, Marcika, csöngettek, megjött a postás!
– Köszönöm Robi, itt írom alá? Tessék, az aprót tegye csak el!
– Marcika, hahó, gyere gyorsan, neked is jött, nem is akármi!
– Jövök már, nem kell kiabálni, minden szipogásod hallom ezen a 45 négyzetméteren! Megmondtam, hogy fel ne nyisd!
– Dehogy nyitom, Marcika, csak én is olyan izgatott vagyok! Nézd csak, micsoda dombornyomásos címer van rajta!
– Anya, ne taperold már, tudod, hogy a borítékra is szükségem van, nem akarom, hogy összemaszatold a hagymás kezeddel! Tessék, itt a sarka meg is gyűrődött.
– Óh, az semmiség, biztos a repülőn vagy Robika táskájában, na, gyerünk már, nyisd ki! Mi van benne? Hú, egy fénykép! Ez az uralkodó?
– Igen, ki lenne más, Károly király, itt meg az aláírása.
– És írt neked egy levelet is? Az én kisfiamnak?
– Anyuci, nem vagyok óvodás, szarosokkal nem levelezik az Egyesült Királyság feje!
– Jó, jó, tudom, hogy krisztusi kor, de azért hadd legyek büszke rád, nem hinném, hogy a havannán bárki is kap koronás főktől személyes levelet, nem is egyet! De mondd már, mi van benne, mi az, hogy his majesty?
– Őfelsége, és azt írja, hogy köszöni a jókívánságaimat.
– Akkor olvasta a leveledet, Marcika! Meg a novelládat is, amit angolra fordítottál! Arról nem tesz említést? Lehet, hogy kiadják Londonban?
– Nem, arról nem, a Tibi szerint amúgy is négerek válaszolják meg ezeket.
– Ugyan már, Marcika, tudod jól, hogy hiába gyerekkori barát, féltékeny, hiszen ő csak egy könyvelő! Angliában pedig még jó, hogy dolgoznak négerek, itt nincsenek, hála Istennek! És ne is legyenek!
– Anya, az Isten szerelmére, nem olyan négerek, hanem fizetett alkalmazottak. Tök mindegy, megvan a tizedik koronás fő, úgyhogy mennék vissza a szobámba beszkennelni.
– És láttad Marcika, hány lájkot kaptál a fotódra a Jessica Chastainnel?
– Igen, és azt is, hogy megosztottad, és az öregasszony barátnőid gratuláltak az eljegyzéshez, idióták.
– Ne legyél már ilyen szigorú, ők is azt szeretnék, hogy megtaláld végre a párod!
– Mi lesz a vacsora? Megint virsli?
– Szó sincs róla! Robi meghozta a nyugdíjat, úgyhogy kiszaladok az ábécébe, rántott csirkével ünnepeljük meg Károly király levelét! Tegnapról maradt egy kis rizibizi hozzá.
– Oké. Kéne egy kis pénzmagocska, mennék Cannes-ba, még hiányzik néhány szelfi a hollywoodi részhez, abból is tíz kellene összesen.
– Marcika, kisfiam, meg kellene csináltatnom végre a fogamat itt elől.
– Csináltasd, hát az nem ingyen van? Időd van sorba állni a körzeti rendelőben, nem?
– Meg ugye törleszteni kell az OTP kölcsönt is, tudod, a miami utadat…
– Mégis akkor hogyan írjak blogot, elmondanád? Talán rólad? Így a büdös életben nem tudok kitörni ebből a patkánylyukból!
– Nem beszélj így, kisfiam, ez az otthonunk 30 éve...
– …jól van, hagyjuk már, senki nem kíváncsi a hősi történetetekre a faterral, az éjszakai műszakokra, ameddig le nem adta a kulcsot, azóta meg itt szívok veled.
– Nem akarsz megpróbálni elhelyezkedni? Azt mondták a tévében, hogy mindenki talál munkát, ha akar, és te olyan okos vagy, mehetnél például tanítani, jövőre már hétszázezret fognak kapni, ha ezek az átkozott brüsszeliek végre visszaadják a pénzünket, amit az ukránoknak adtak háborúzni.
– Persze, miután felposztolom a Jane Fondával készült fotómat, aki barátjának nevezett a könyv dedikációban, kapok rá 300 lájkot, majd pont a Kondorba fogok menni Balassit tanítani, mint a csóró lúzer unokahúgaim.
– Igazad van, kisfiam, ne pazarold el a tehetséged, te ennél sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott. Na, szaladok a boltba a hentesemhez!
– Ha visszajössz, ne csörömpölj az edényekkel, élőben leszek a TikTokon.
