Gyerekkoromban rajongtam a térképekért, s ez a szenvedélyem, ha idővel némileg csökkent is, és már rendezettebb mederben folyik, azért felnőtt fejjel is megmaradt. Nem hogy órákat, hanem napokat el tudtam tölteni a térképek böngészésével, s számomra a legnagyobb karácsonyi ajándék mindig az épp aktuális Világatlasz volt, ami nemcsak térképeket, hanem bőséges és színes földrajzi/társadalmi információkat is tartalmazott. Ez a szenvedélyem, s az ez által tapasztaltak aztán kérdőjeleket tettek föl számomra, amikre gyakran hiába kerestem a választ. Egyike ezen kérdéseknek a trianoni apokalipszishez kötődik: képtelen voltam fölfogni, miként történhetett meg az a számomra égbekiáltó igazságtalanság, ami az észak-magyarországi Somoskőhöz kötődik. Nyilván sokan hallottak már a somoskői várról, ami közvetlenül a falu mellett magasodik egy 526 méter magas hegy tetején. Nos, amikor a trianoni határokat meghúzták, akkor ott valami egészen érthetetlen dolog történt. A határvonalat bekanyarintották a falu és a csodálatos kilátást nyújtó, romjaiban is monumentális vár közé, a hegyoldalba. Ha alaposan megnézzük a térképet, nagyjából száz vagy alig több méterről lehet szó. Fiatalon képtelen voltam fölfogni, hogy ez miként történhetett, s muszáj volt arra gondolnom, hogy ez nem véletlen. Itt csak valami bosszúról lehet szó, aminek során a győztes a sáros bakancsával utólag még rálép a legyőzött lábára oly módon, hogy az lehetőleg nagyon fájjon.
Nekem ez akkortájt és azóta is nagyon fáj, mert a szocialista világban az akkor még létező és velünk egy táborban lévő Csehszlovákiába sem lehetett „csak úgy” átmenni, a korombeliek nyilván jól emlékeznek az úgynevezett piros útlevélre. Később, amikor lassan konszolidálódott a helyzet, ha valaki turistaként csak a várat akarta meglátogatni, akkor ahhoz a száz-százötven méterhez már nem kellett útlevél. Ennek ellenére ha valaki arra járt, érezhette a lelkében, hogy valami itt nagyon nincs a helyén, s hivatalosan idegen földön, vagyis külföldön jár, amit a szlovák nyelvű feliratok is jeleztek. Ott, ahol évszázadokon keresztül a Széchenyi és Losonczi család uralkodott, és gyakori vendég volt a várban Balassi Bálint is, akit, mint jól tudjuk, a szíve húzott ide a szépséges Losonczy Anna miatt. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy nagyon haragudhatott ránk, magyarokra az, aki ezt a határvonalat ott meghúzta; direkt kikanyarítva egy darabot, hogy a faluhoz tartozó várrom árvaságában már északi szomszédunkhoz kerüljön, távol minden ottani lakott helytől.
És igen, Trianon szelleme manapság újra kísért, egyre látványosabb formában és egyre intenzívebben. Most egészen más módon, mint 103 esztendeje, de az eredmény talán még rombolóbb, még megalázóbb lesz, mint annak idején. Most nem a területünket, hanem a becsületünket, a szavahihetőségünket, a tisztességünket veszítjük el, még a legjobb barátaink szemében is. Ugyanúgy vagy még nagyobb haraggal és értetlenséggel néznek ránk azok, akiknek elvileg szoros gazdasági és katonai partnerei kellene, hogy legyünk, akikkel egy táborba tartozunk. Igen, egyre több helyről hallom, hogy nem jó magyarnak lenni Európában, és sokan már olyan mélyre kénytelenek süllyedni, hogy letagadják a saját nemzetiségüket, mert nem akarnak a megvetettség és a lenézés áldozatai lenni.
S mindez miért? Gátlástalan és megszállott politikusok kielégíthetetlen országlásáért. De ne legyünk igazságtalanok, s rögzítsük egyértelműen azt is: tűrjük és elviseljük ezt az állapotot, s amit teszünk ellene, az gyakorlatilag egyenlő a nullával. Mintha nem lenne bennünk az a sokat hangoztatott virtus, amire évszázadok során annyian hivatkoztak már. Mi hát az igazság? Azt gondolom, jelen állapotainkból mindez egyértelműen leszűrhető. Hivatkozhatunk mi a dicsőséges történelmi múltra, emlegethetjük Rákóczit, Kossuthot vagy épp Nagy Imrét – mire jutottunk általuk? Nem kérdőjelezek meg bizonyos eredményeket, de kénytelen vagyok a végeredményt nézni: azt, amiben jelenleg tengődünk, mert számunkra a végeredmény mindig a jelen. Amikor bármit – hangsúlyozom, bármit! – le tudnak nyomni a torkunkon, és mi még tapsolni is képesek vagyunk a függöny legördülése után. S hogy mi zajlik a függöny mögött? Oda aligha kukucskálhatunk be, arról aligha kapunk hiteles tájékoztatást, de sejtéseink azért lehetnek – bár talán jobb lenne, ha nem lennének! A következmények mindenesetre önmagukért beszélnek.
A sikertelen ellenállás, a kezdeményezések sorozatos elbukása finoman fogalmazva elkedvetleníti és frusztrálttá teszi a társadalmat. Ha reggeltől estig azt látjuk, hogy nincs értelme bármit is tenni, akkor nyilván nem is teszünk semmit. Pár hete városunkban is próbáltak néhányan egy tüntetést megszervezni, de az egész annyira lehangoló volt, az ott tébláboló néhány tíz ember olyan nevetséges látványt nyújtott, hogy majdnem sírva menekültem el a helyszínről, holott előtte izgatottan készültem életem első tüntetésére, és tele voltam várakozásokkal. Igen, ezek után hirdethetnek nekem akármilyen demonstrációt, maximum egy legyintést fogok megengedni magamnak, és inkább elfordítom a fejem.
Tudom, sokan vannak, akik elítélnek ezért, s azt mondják, azért tartunk itt, mert garmadával élnek olyanok ebben a hazában, mint én. Nem vitatkozom velük, talán igazuk is van. Hogy jutottunk idáig?
A fizika törvényei szerint ha az inga az egyik irányba nagyon kileng, akkor ugyanezt fogja tenni a másik irányba is. Tessék belegondolni, mi lesz itt, amikor ez a szánalmas és szégyenletes rendszer darabjaira fog széthullani! Micsoda káosz fogja követni, ami ismét a gátlástalan szerencsevadászok terepe lesz, s ugyanúgy ki leszünk zsákmányolva, mint ahogy eddig, csak mások (vagy ugyanazok?) által. Egy hatalmas zűrzavart nem lehet demokratikus módszerekkel lecsillapítani – de miket is beszélek! Demokratikus módszerek? Korrupció van, gátlástalanság, gyűlölet, hazudozás és soha be nem tartott ígérgetések. Egy ország, egy nép talán még megmaradt hitének és egyre kevésbé érzékelhető vágyainak a megsemmisítő sárba tiprása. Ez a 21. századi Trianon, ráadásul ezért az égvilágon senkit nem hibáztathatunk önmagunkon kívül.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
