Az általam vezetett operatív csoport 1984 kora tavaszán feladatul kapta egy robbantgató felderítését. Akkoriban egy remek összetételű, mondhatnám, saját nevelésű csoporttal dolgoztam együtt. Az elkövetőnél az utolsó csőbombás robbantás utáni 48-ik órában már házkutatást tartottunk, és a házuk padlásán berendezett „bombagyárban” megdönthetetlen bizonyítékokat szereztünk arról, hogy ő a mi emberünk. Örültünk a sikernek, mert így ez a nem is a profilunkba vágó ügy legalább nem terhelt tovább bennünket, hiszen volt nekünk kémelhárító munkánk is elég. A bökkenő csak az volt, hogy az elkövetőt nem tudtuk őrizetbe venni, mert utoljára egy hétfőn késő este robbantott, és másnap reggel bevonult katonának. A katonai elhárítás segítségével megtudtuk, hogy hol tartózkodik. Egy Tolna megyei város katonai alakulatánál volt újonc. Két beosztottam és egy gépkocsivezető ment el érte. Kérdezték, hogy fegyvert vigyenek-e. Azt válaszoltam, hogy fölösleges, de ha nagyon akarnak, vihetnek. Hozzátettem: nagyon szégyellném magam, ha ketten nem bírnátok el egy húszéves nyikhaj kölökkel. Minden simán ment, sem az elfogáskor, sem a szállításkor nem történt semmi zavaró körülmény. A felderítés, bizonyítás megtörtént, a többi már a vizsgálók dolga volt.
Azért jutott eszembe ez a történet, mert néhány napja akciózott a Terrorelhárítási Központ (TEK) Miskolcon. Egy tizenhét éves fiút vettek őrizetbe, aki arról tett említést a kapcsolatainak, hogy ha tehetné, iskolai lövöldözést hajtana végre, olyasmit, amit a tömegtájékoztatásban megismert a külföldi hírek, történések között. Meglepetést okozva, csillogva s villogva, páncélozott csapatszállító járművekkel megjelent egy TEK-es alakulat állig felfegyverzett alegysége, vagy 20 ember, és rárontottak az elvetemült terrorcselekményen gondolkodóra. Már a lakásban leteperték és megbilincselték. Később változott a letartóztatási ok, már nem terrorcselekményt véltek megvalósítottnak, hanem előkészületet emberölésre. Ezért hivatalosan letartóztatásba is került a miskolci ifjú ember. Ami az ügyben a leginkább visszataszító volt, azt a terrorelhárítók produkálták. Ahogy az épületen belül rohantak fel a lépcsőn, majd özönlötték el a lakást, azt ép ésszel nem lehetett nem kinevetni. Ráadásul ezt még videon is rögzítették, a legnagyobb dicsőségükre.
Ami pedig végleg kiverte nálam a biztosítékot, az volt, hogy a művelet irányítója maga a TEK első számú, tábornoki rangú vezetője volt. Nem tudok egyetlen esetről sem, hogy az 1990 előtti kommunista diktatúra idején történt volna olyan őrizetbevétel bármilyen jellegű államellenes ügyben, amelyet valamelyik tábornoki rendfokozatú parancsnok irányított volna. Soha, egyetlenegy sem lábatlankodott ott, ahol a szakemberek végezték a dolgukat. Büszke lehet magára ez a miskolci tinédzser, mert az őrizetbe vételét Hajdú tábornok úr is megtisztelte a jelenlétével. Ezt a szerencsétlen fiút alighanem jobb lett volna a Hűvösvölgyi úti nagy sárga műintézménybe vinni, és alapos kivizsgálását végrehajtani. Persze ez most kivitelezhetetlen, hiszen az említett műintézmény már nem működik.
Az eset és más hasonló esetek kapcsán arra azért kíváncsi vagyok, hogy amikor a végrehajtó terrorelhárítók utólag visszanézik önmagukat, vajon mit éreznek. Büszkeséget? Hát azt ne érezzenek! Némileg enyhíti az eset súlyosságát a nem is olyan régen történt bőnyi haláleset, amikor a rendőrök Györkös Istvánt, aki akkor már a nyolcvanas éveinek közelében járt, őrizetbe akarták venni, de az akciójuk lövöldözésbe torkollott. Ezt az esetet elrettentő példaként tanítani kellene a rendőrtiszti iskolákon. Most, Miskolcon a terrorelhárítók túlbiztosították magukat, de olyannyira, hogy az már tényleg nevetség tárgyát képezte. Azt meg most sem, máskor sem értettem, hogy egy ilyen nyápic kis kölyköt miért kell beledöngölni a parkettába? Kíváncsian várom, hogy miként magyarázzák bele ebbe, a csak gondolatban és szóban elkövetett cselekménybe az emberölésre való előkészületet.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
