A villanyvezetéket eszik a kecskék

Éppen huszonöt éve élek abban a faluban, ahol élek. Afféle gyüttmentként. Huszonöt év nagy idő, de ez nem jelent semmit. A Magyar Nemzetnél is lehúztam tizennyolcat, aztán a magyar művelődéstörténet örök szégyeneként borult az is. Stresszhelyzetek, gyászmunkák, különféle feldolgozási kísérletek, ilyenek. Körben kacagó hiénák és szőrhiányos sakálok. Isten állatkertjében éppen esti etetés.

Munka nélkül vagyok, megbízhatsz bármivel. Ultra Rövid Hullák. Minden elmúlik, és közben ráérek. Így aztán, ahogyan azt a Bizottság tánczenekar oly szépen megfogalmazta annak idején, ha jönnek a kőművesek, én csatlakozom hozzájuk. Az ácsokhoz is csatlakoznék szívesen, ha nem volna tér- és időiszonyom, hogy magasabbra kerüljön az a tető, ami inog a fejem felett, vagy legalább gyorsabban meglegyen. A kőművesek sem szabadok, de legalább néha a földön járnak. És van állásuk is. Felmennek, és onnan néznek szerteszét. Felülről nézvést még csak meglenne az ország. A kőművesek építenek, és ez az Istennek tetsző. A rombolás láttán felvonja a szemöldökét. Hogy ne idegesítsem fel feleslegesen, adom fel a betont, a maltert arra az állásra, amit a Szentlélek tart össze. Na ugye. Felemelni valamit az ég felé, spirituális tevékenység. Feltéve, ha van benne mérték és arány.

Le- és eltelik újabb tizenkét óra. Cementet köpök, jólesik a sör. Aztán már csak aludni, nem gondolkodni. Azt álmodom, hogy visszatértek a tyúkok és a kakasok a baromfiudvarba, mind egy szálig, amiket elhordott a róka és megfojtott a nyest. Cicáznak a szép farktollak a szélben. A munkásosztály közben paradicsomról álmodik, pedig már alig létezik. De ami nincs, az is álmodik, vagy legalább róla álmodik valaki, esetleg egy pillangó. A természet szenvtelen, az univerzum szertelen, tágul a világegyetem.

Három és fél milliárd év múlva megszűnik az idő is, leáll minden, mint a villamosok a körúton. Akkor meg mire föl ez az egész hiszti? Addig is, hogy legalább történjen valami, a teljességgel szervezetlen és a klasszikus értelemben már alig létező munkásosztály a vele szövetséges dolgozó parasztsággal és a haladó értelmiséggel teljes egyetértésben kitántorog innen – migrénesnek, szerteszét. És jön a felismerés, hogy Angliában mást jelent a paradise és mást a tomato. Végjáték és haláltánc, mielőtt a mesterséges intelligencia és a robotizáció átalakítaná a viszonyokat, és a feltétel nélküli alapjövedelem, valamint a tarkóba ültetett csipek visszafognák a zavargásokat. És a túlnépesedést persze, mielőtt még nagyobb lenne a baj.

Mindeközben a környéken, ahol élek, ha elhúznak a turisták, kiürülnek az utcák. Nem sétál azokon sem szakács, sem asztalos, sem programozó a kellő létszámban. Nem találni embert, ugye. Kecskét viszont egyre sűrűbben látni, és ez jó. A szegény ember tehene visszanyerte becsületét, elsősorban a sajt jó árának köszönhetően. Nem könnyű boldogulás, különösen kicsiben, aki fejt már kecskét tudja ezt jól. Viszont az állatok közelsége sok mindenért kárpótol, a szemük gyönyörű, a gidák tündériek, és a velük való bajmolódás közepette a vicces szituációknak se szeri, se száma. A Youtube-on fellelhető például egy gif, amelyben légtornász kecskék láthatók egy holládi háztetőn, miközben egy hang ezt ismétli, természetesen a végtelenségig: „A villany. A villany. A villanyvezetéket eszik a kecskék, gyerekek. Ilyet életemben nem láttam.”

Ekkora dobás nem volt a Hanyas vagy te disznó? és Dobos csoportvezető óta. A maga egyszerű összetettségével totális lenyomata a szürreális rögvalóságnak. Valamint kiderül belőle az is, hogy az élet a művészet culágere, de Kusturicáé mindenképp. Nekünk is voltak kecskéink, még a falusi életünk legelején, a parasztromantikus korszakom idején. Hoztak gyönyörű és fáradságos pillanatokat, az élet nagy misztériumait a születéstől a halálig, tapasztalatot és megszerzett tudást, nevetést és könnyeket.

Nem bánom egy percét sem a velük töltött éveknek. Ám aztán, amikor ők még csak ettek, de mi már nem nagyon, rá kellett döbbennem, hogy nem kecskéket kellett volna venni, hanem kárpótlási jegyet, vagy minimum széthordani egy téeszt. Ugyanis a módszerváltás pontosan azt hozta, amit az iskolában annyira rühellt Marx leírt az eredeti tőkefelhalmozásról, csak éppen annak egy szintén tenyérbemászó és gyomorforgató, félig létezőszocialista, félfeudális kapitalizmus verzióját. Így aztán búcsút intettünk az állattenyésztésnek; a dinasztiaalapítókat, Jázmint és Bendegúzt pedig elajándékoztuk, azzal a szigorú feltétellel, hogy a jó gazda gondosságával kell velük eljárni, és szigorúan tilos őket levágni. Cserébe vállaltuk az ingyenes házhoz szállítást is, amivel ismét és végképp bebizonyítottuk kivételes üzleti érzékünket.

Na most, a történet ott kezdődik, hogy akkoriban volt nekünk egy FIAT Ritmo típusú gépjárművünk. Ami már a tervezőasztalon sem tartozott az autógyártás legfényesebb lapjaira, de ez már közel járt a nyugdíjkorhatárhoz, és a rozsda tartotta össze, meg a Varga Attila, aki többet járt miatta hozzánk, mint haza. Ennek megfelelően többek között beázott. Kevés termőföld is került bele, mivel egyszer egy szép sudár napraforgót vittem haza ajándékba a feleségemnek, gyökerestül. A költöztetés reggelén aztán nagy nehezen becsalogattuk a kecskéket a hátsó ülésre néhány fándli zab segítségével, illő módon beszíjaztuk őket, a Bendegúz fejére pedig ráhúztunk egy zsákot, mert gyönyörű, hatalmas szarvai voltak annak a jószágnak, és félő volt, ha útközben felhúzza magát valamin, saslikot csinál belőlem. Ettől aztán úgy nézett ki az a Bendegúz, mint a Getty-unoka, amikor elrabolta a maffia, cserébe viszont nem vágtuk le a fülét. És mentünk, ahogy tudtunk, negyvennel. Soha nem felejtem el a szembejövők tekintetét.

Megérkezés és tengelyig süllyedés egy szép, nagy mocsaras legelőn, majd haza – árva a ház, nincs kacagás. Egy korszak lezárult, illetve mégsem. A csapadék, föld, magok hármas egységének köszönhetően az autóban hamarosan kisebb zabtábla zsendült, így adtuk el egy méltányos összegért a Csabi gyereknek, aki pontyokat szállított benne. A gép további sorsa ismeretlen, bár a hatóság húsz évvel később tett egy bágyadt kísérletet némi adók beszedésére, de aztán ez is abbamaradt.

Viszont Bendegúz és Jázmin néha megjelennek álmomban, békésen legelésznek a Ritmóból, látom a szőrük káprázatos mintázatát, fejük fölött tündököl a kék ég, nagy lelógó fehér felhőkkel, bennük Jézus arca, apám és anyám arca és ismeretlenek arca egy távoli, nem ismert életemből. Most már csak a szomszéd úr kecskéit nézegetem, az egyik éppen keresztülront a villanypásztoron, és már kocog is a levendulák felé. Warning: a kecske bár ehető, de nem játék. Mivel rajta tülök, nálam szőlőkaró. Csattogunk egy darabig, majd hazabaktat. Búcsúzóul még unottan csippent egyet a saszlából.

Bécsó kezében dalol a lapát

Mindent felzabál a mainstream, mint a Bayerék a Monsantót.

A szomszéd úrral, aki kiköpött Marián Labuda, ahogyan enyhén kacsázó léptekkel közelít a cejgnadrágjában, szinte egyszerre hozzuk meg az ítéletet: „Anyádat, Pötyi.” A Pötyit láthatóan nem kuszálta össze túlságosan az elektrosokk, a kecskének nem szokása túl nagy feneket keríteni a dolgoknak. Egyszer nálunk a Zsófi, miután kiharapott egy nagyobbacska darabot egy Barkasból, és lekísérte vagy harminc centi ereszcsatornával, ivott egy kis vizet, és elment aludni.

Abban a negyedszázadban, ami most került mögém, soha nem okozott gondot a rendszeres fizikai munka. Inkább szolgált előnyömre, mint vált volna hátrányommá. Mostanában azért már kicsit talán megfontoltabban megy, mint azelőtt, így kiveszek egy szabadnapot magamtól. Olvasok, ezt: „Őfelsége gyengélkedett akkoriban, mivel új szakácsa volt, és nem tudta még a punktroller nevű előételt úgy elkészíteni, hogy az öreg uralkodó szervezetének megfeleljen. (Vagy jól készítette, de utána nem kellett volna az elfogyasztott varázslónak, kit régebben meg kellett enni, mert odavarázsolta egy pálcával a király lelkét egy papírra, de úgy, hogy épp olyan volt, és képzelhetik mi van, ha meggyújtja – szóval nem kellett volna ezt az embert utánozni, aki egy tubus nevű fegyverből darált sózott halat nyomkodott a kenyerére, amit az a szertartás előzött meg, hogy arccal a néger boj felé fordulva így kiáltott háromszor: »Hol a szardella? Szardella! Szardella! Süket vagy?!«…” Van akkora nyitány, mint az orosz hússalátás, a „Galamb nekirepült a falnak” kezdetű vagy az „Uram, a késemért jöttem.” Rejtő Jenő ez a javából, Konzílium az őserdőben. A punktroller meg egyébként gumitappancsokkal ellátott, gurítható nyeles masszírozófa.