Állok a pultban, beviharzik egy kiscsaj, helló, kártyával fizethetek? Sajnos nem, mondom a legudvariasabb hangomon, holott egyáltalán nem sajnos, hanem direkt, és megvan az oka, a nyomós. De basszus, kétezer-tizenkilenc van, teszi hozzá maró gúnnyal az ő saját hangjában, tekintetében az őszinte értetlenség viaskodik a megvetéssel.
Fiatal, mint egy felszabadult gyarmat, első blikkre simán kihagyta az előző évezredet, hát te meg ki a tököm vagy, hogy máris ennyire okos, fennsőbbséges, kioktató és magabiztos, gondolom még, aztán hagyom a francba gondolati síkon meg a gyakorlatban magában is, van elég bajom, legalább nem kell vergődnöm még ezzel a hülye p.... val is, elég nekem az armageddon, már megint három napja szakad a rohadék eső, ki vagyok már borulva, totál, pedig mondhattam volna neki azt is, hogy higgadjon le kisnagysád, meghívom egy kávéra, meg ha éhes is, hát még valamire, aztán majd valamikor behozza vagy elküldi, volt már ilyen többször, egyszer egy csávó pontosan egy év múlva jelentkezett, hogy bocs a késésért, itt a lóvé, de nem mondtam, mert egyszerűen nem volt rá alkalom, mert kicsörtetett rögvest, mert ő már így szocializálódott, a bankkártyája a barátja, a banké az élete és pánikrohamot kap, ha neadjisten elkallódik az iPhone-ja, mert abban van a fél élete, és így az Apple-é is az élete, bár tulajdonképpen utána is szaladhattam volna, hogy hé, életem, dobd ki a régi életed, semmi para, én nem vagyok az apád, ülj le egy percre, elmesélek valamit az életről magáról, mert az élet egy csoda, csak néha titkolja, de ez itt nem a Starbucks, onnan jöttél ide, nem emlékszel, mindjárt feljönnek az igazi csillagok, feltéve persze, ha valaha eláll ez az eső, ez a komoly eső, felejtsd el a kártyádat, feküdj hasra a Nagy Tó partján, támaszd a fejed a tenyeredbe, nézd, az vagyok én, az ott, amelyik lebeg az Aranyhídon, a lemenő Nap utolsó sugarába kapaszkodva, és mindjárt azt mondja, good bye, ints egy hellót, baby. Aztán inkább és végül nem mondtam semmit, lehúztam a rolót.
Egy mindenes feljegyzései (51. rész) | Magyar Hang
Úgy, ahogy voltam levetettem magam az ágyra, kihúztam a párna alól egy könyvet, és elképzeltem a gyermek Salvador Dalít, amint éppen terrorizálja a nevelőnőjét, miközben az ablak alatt felvonyít az andalúziai kutya. Dalí ötéves, amikor egy Barcelonához közeli faluban séta közben egy hídról a sziklák közé lök egy nála kisebb fiút, biciklistül. Semmilyen bűntudatot nem érez, egy fűszál szépségét csodálja. Dalí hatéves, amikor fejbe rúgja hároméves húgát, miközben a szalon vendégei az üstököst várják. Néhány héttel később egy porolóval pofán vágja az orvost, aki éppen megkísérli kifúrni a húga fülét. Dalí hétéves, amikor Napóleon szeretne lenni. Ennek egyetlen oka van, jelesül felfedezi a császár arcképét egy matés hordón. Az iható Napóleon lehetősége lenyűgözi, akár a tükörtojás a serpenyőben, serpenyő nélkül. Íme, egy vezér gyermekkora.
Többféle lehetőség kínálkozik. A gyermek Dalí sunyi, gonosz, elkényeztetett kis pöcs. Vagy mindannyian ilyenek voltunk, csak ezeket az emlékeinket gondosan elástuk jó mélyre, hogy ne kelljen egész életünkben rágódnunk rajtuk, és akkor ez általános, ez van. Ő meg őszinte, és kiváló a memóriája. Esetleg egy nárcisztikus kretén már akkor, és ez később rögzült nála. Bohóc, vagy zseni, vagy mindkettő egyszerre. Hazudik, mint a vízfolyás, és folyvást provokál. Minden megtörténhet, és mindennek az ellenkezője. Mindenesetre Az andalúziai kutya (tettestárs Luís Bunuel) kelléklistájára a biztonság kedvéért felírta a következőket: egy meztelen nő (két medveboccsal a hóna alatt), négy oszladozó szamártetem, négy hangversenyzongorára fektetve, egy levágott kéz (valódi), egy tehénszem, három komplett hangyaboly. Innentől kezdve nagy baj már nem lehet, kell még egy borotva, hogy az emberiségnek végre felnyíljon a szeme, és indulhat a mulatság.
Egy mindenes feljegyzései (50. rész) | Magyar Hang
A későbbiekben szépen megmaradt nála a szintén széles körben elterjedt gyerekkori miért-korszak is. Ezt írja például: „nem értem, hogy amikor grillezett homárt rendelek, miért nem egy jól átsütött telefont hoznak, miért a pezsgőt hűtik le, miért nem a telefonkagylókat, melyek mindig langyosak és ragadósak, és sokkal jobban festenének vödörben, jégkockák között. És miért nincs telefon-frappé zöld mentával, homárformában, cobolytokkal a végzet asszonyainak, egy döglött patkánnyal a belsejükben Edgar Poe-nak, pórázon vagy egy élő teknős hátára rögzítve… Megdöbbent az emberek vaksága, hogy mindig ugyanazt teszik, újra és újra. Ugyanúgy, ahogy meglep, hogy egy banki alkalmazott nem eszi meg a csekket, meglep az is, hogy előttem egyetlen festőnek sem jutott eszébe, hogy »puha órát« fessen.”
Egy darabig még kitűnően szórakozom, aztán leteszem a könyvet, ezt: Salvador Dalí – Salvador Dalí titkos élete (Helikon Kiadó, 2019), eszembe jut, hogy egyszer Berlinben voltam egy elég jó Dalí-kiállításon, az elég jó esetünkben azt jelenti, hogy nem csak néhány rajz lógott a falakon, láttam „puha órákat” is, és az is, hogy milyen régen voltam már Berlinben és egyáltalán bárhol, és a tavasz mind a tizenhét pillanata, hogy az idő soha, soha meg nem áll, és elfolyik menthetetlenül, úgyhogy most kimegyek az ajtón, lemegyek a Nagy Tóhoz, és ráfekszem arra a nyavalyás Aranyhídra, hogy nehogy már csak úgy beszéljek annak a kiscsajnak, bele, a levegőbe.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/26. számában jelent meg, 2019. június 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/26. számban? Itt megnézheti!
