Átsétáltam még karácsony előtt a belvárosi kormányzati negyeden a Nemzeti Banktól indulva a Kossuth téren, a Szalay, Szemere és a Markó utcákon át a Nyugatihoz. A tüntetőket szerettem volna meglesni, s talán csatlakozni hozzájuk, de csak a fényvillamossal találkoztam, meg egy kis sátorból szólt nagyon hangos zene a Parlament előtt, nem volt kedvem közelebb merészkedni. Így hát egy csendes téli szemlélődés lett ez az út egy valahai nagy kor ránk maradt pompás díszletei között. Nem igazságos persze díszletet mondani, hiszen ezek a házak és a hozzájuk tartozó terek nagyon is valóságosnak tűnhettek egykor, egy jelentős európai állam öntudatos intézményeiként foglalták el a múlt (például az Újépület) megégett, megkopott helyeit.
Ha innen nézzük a Osztrák–Magyar Monarchiát, bizony még ma is áll, sőt, talán az eredetinél is nagyobb pompában ragyog, már csak a kivilágítás miatt is, noha már száz éve temetjük. Világra szóló birodalom volt, amelyet azonban egy ostoba pisztolygolyó könnyedén – bár vérfürdőt kiváltva – halálra sebzett. Micsoda tartása volt pedig, ha csak kiemeljük a kiemelkedőket, az Alpár Ignác tervezte Nemzeti Bank épületét, Steindl Imre Országházát, Hauszmann Alajos régi igazságügyi palotáját, a Fellner Sándor tervezte új igazságügyi palotát a Markó utcában. (Ez utóbbit nem volt már alkalma IV. Károlynak felavatni 1918-ban, amikor öt év után végre elkészült: elhúzódott az építkezés, mert a munkát lassította a sok behívóparancs, a hadiipar elsőbbsége.)
Tér és történelem | Magyar Hang
A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.
De kiderült, nem volt erő ezekben a falakban, pedig szinte minden beléjük volt építve, ami csak beleépíthető, kő, habarcs, hit, tudás, fegyelem, gazdagság. De mindez nem volt elég semmire. Mert a monarchia sorsa nem itt dőlt el. Hanem ott, ahol egy-egy szobában, egy-egy ágyban összezsúfolódva éltek emberek tízezrei. Néhány kilométerre a palotáktól. És további milliók kis vályogházakban néhány tíz és néhány száz kilométerre tőlük szerteszét. Valahogyan, valamiben, valamiért mindig megrövidítve. Ha nem voltak éppen menekülőben, hogy sok ezer kilométerre innen keressenek maguknak élhetőbb otthont.
Miniszterelnökünk, miután a nemzet főterét a lehetőségekig visszaállította, egykori alakmásához igazítva, nem veszi észre, hogy ez a száz torony, ezek a szép házak egy tragikus történet rekvizitumai. S mint a mai hatalom dísz letei, súlyos üzenet hordoznak: az Országháza és a többiek is kőbe, márványba foglalt tanúsítványok. Annak idején lett volna esély, lett volna pénz egy szolidáris társadalom nagy építkezésének megalapozására. De ehelyett a millennium nagy attrakciója kellett. Az Országház és a többi nagy ház minden köve tévedés volt. Az Országház ragyogó esti fényeinél mi sem világosabb, mint hogy miniszterelnökünk mégis ezt az utat választotta. Az elrontott magyar (zsákutcás) történet lett a minta. Egy nagyszabású, nagyúri drámának a lehangoló repríze zajlik. Kísértetjárás. Többnyire segédszínészekkel a főbb szerepekben.
Stadler-stadionok tucatjai emlékeztetnek majd erre egy összeroppant Magyarországon. Miniszterelnökünk nemrégiben felköltözött a Várba, ez mi egyebet jelentene, mint hogy neki az eddigi keretek is szűkösek, falusiasak voltak. Nekünk meg azt jelenti, hogy ez a kis haza is túl nagy, ezt sem vagyunk képesek emberségesen belakni. Harmadszori kísérletre sem. (Felcsút Napóleonja minden csatát megnyert mindenki ellen. Elindult Moszkva felé.)
Fehérre meszelték | Magyar Hang
A Forster Gyula Örökségvédelmi Központ beszántásával fehérre meszelték a műemlékek azon részét, amelyben a NER meglátta a fantáziát.
Megérkeztem a Nyugatiba. Amelyik a polgári közönséget szolgálja – a kormányzati negyed, a várbeli rezidencia felújításán dolgozókat is. A bankárokat, minisztereket, képviselőket, ügyészeket, bírókat ritkábban. Az eddig látott középületek közül a legrégibb, amúgy szellemében a legfiatalosabb volna (osztrák és magyar mérnök tervezte, a francia Eiffel céggel a háttérben), ha nem tűnne roskatag, elhanyagolt, romos vénségnek, hajléktalannak. Melyben naponta százezren kapnak pontos felvilágosítást a köztársaság mai állapotáról.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
