Nem tartom igazságosnak azt a diáktüntetéseket illető rendszerközeli kritikát, amely szerint a budai Várban zajló tiltakozássorozat nem több mint az ellenzéki politikusok Nyugatra is eladható, aktuális látványprojektje – ez a megfejtés nem pusztán szűk látókört feltételez, de az államhatalom ellen tökösen kiálló tanárokkal és diákokkal szemben sem méltányos. A tüntetéssorozat jól láthatóan spontán, különös is lenne, ha a kormány diák- és pedagógusellenes intézkedései nyomán felgerjedő elkeseredés nem öltött volna valamiféle mozgalmi jelleget. Az a tény pedig, hogy a magyarság apraja-nagyja teljes közönnyel szemléli az eseményeket, legkevésbé sem a diákok hibája, de attól tartok, még csak nem is egyedül az Orbán-rezsimé. Az elmúlt harminc évben sok intő jele volt annak, hogy a társadalom nem szolidáris, sőt talán nem is társadalom. Annak megtapasztalása, hogy az állampolgároknak dolguk van a körülöttük élőkkel, és hogy közös érdekeik érvényesítésének alapja az összetartozás meg a felelősségvállalás, a magyarokkal máig nem történt meg. A Kárpát-medencében élők a maguk magyarnak nevezett identitását nem egymásból, hanem az őket uraló államból merítik, úgyhogy eszükben nincs összefogni az elitjük ellen, inkább külön-külön fognának össze az elittel egymás ellen.
A jelenség legfőbb nyertesei a közhatalom mindenkori gyakorlói: az elcsigázott, szívtelen tömeggel a rablóprivatizációtól az olajszőkítésig bármit meg lehet csinálni. Orbán Viktor 2006-ban értette meg, hogy az összetartozás érzésének államilag gyártott és a tekintély erejével diktált élménypótlékát felkínálni az akarattalan emberi erőforrásnak rendkívüli politikai tőkével kecsegtet – ehhez azonban kellett Gyurcsány: kellett az őszödi beszéd, annak teljes következménytelensége meg a forradalom ötvenedik évfordulóján elkövetett példátlan rendőri erőszak, és az elitnek közömbösen átengedett rendszerváltás bűntudata húsz év múltán újabb rendszerváltásba vezette Magyarországot. Ha Gyurcsány Ferenc nem lett volna, Orbán Viktornak ki kellett volna találnia. Ilyen jót nem tudott volna.
Orbán – akárcsak Horthy és Kádár – mindazoknak, akik nincsenek ellene, legyártott egy felülről szervezett és irányított, szűkebb nemzeti indentitást, és ez az államilag gyártott élmény vette át az 1956 novembere óta pusztuló társadalmi szolidaritás hűlt helyét. Politikai erőműveibe hajtva az ơszöd után kibontakozó, koraszülött népmozgalmak rezisztens energiáit, teljhatalomra tett szert, és haladéktalanul ellenőrzése alá vonta azokat, ügyelve arra, hogy ilyen szerveződések vele és pártjával szemben soha ne létesülhessenek – s ha mégis létrejöttek, azonnal kirekesztette azokat ebből a szűkebb nemzettudatból, vagy ahogy ő hívja: a nemzetből. Így járnak most a pedagógusok és a diákok is.
Csakhogy ettől még a tüntetéseket érő bírálatoknak azzal a részével, amelyek az ellenzéki politikusok szerepének számító mivoltára vonatkoznak, messzemenőkig azonosulok. Orbán Viktor mára nemcsak a népmozgalmakat, de az ellenzéket is kigyomlálta: annak pártjai és politikusai így vagy úgy, de annak a rendszerlogikának felelnek meg, amelyben az ellenzéki győzelem elképzelhetetlen, hisz józan ember nemhogy országot, kecskét sem bízna rájuk. Ennyire fényesen megélni az alkalmatlanságból – ilyen állás nincs még egy a piacon. Az Országgyűlés ellenzéki pártjai a látszatdemokrácia szolgái – feladatuk kettős: megszervezni a következő összefogást, aztán a választáson úgy összeomlani, hogy a magyarok újra meg újra azt érezzék, Magyarországon a Fidesz mellett nem lehet labdába rúgni. Ez az oka annak, hogy az ellenzéki politikussá válás legfőbb feltétele itthon az erkölcsi és szellemi alkalmatlanság. Csak egy mohó és ostoba ellenzéki politikus hiheti el, hogy Marx közismert megfigyelése, amely szerint egy történelmi esemény elsőre tragédia, másodszorra komédia, majd pont őrá nem lesz érvényes.
Így sikerült az Orbántól kapott felségjogukkal élő ellenzéki képviselőknek a 2006-os tévéostrom szolgai leutánzásával az MTVA székházába beszabadulniuk, és a túlóratörvény elleni jogos tiltakozássorozatot ajtócsapkodós, birkózós, korlátra mászós nyomorultkodássá legyalázniuk. Most a tanárok és a diákok az igazukért küzdenek, az ellenzéki képviselők meg képtelenek ellenállni a kordon látványának, hisz tizenhat éve Orbán Viktor egy megtévesztésig ugyanilyen kordont bontott el, és az három évre rá rendszerváltást eredményezett – ez tehát a recept, gondolják el a hülye fejükkel: az elbontott kordon elbontott rendszert okoz. Csakhogy ezzel a szánalomra méltó rakománykultusszal az amúgy is hiányzó szoldiaritásnak még az írmagját is kipusztítják. A magyarok nem látnak mást, csak ugyanazokat, akik így vagy úgy, de mindig mindent elrontanak, és akikre a hatalom a maga céljait felszámoló, nyomorult balek szerepét osztotta. Ugyanazokkal a mozdulatokkal próbálják lenyúlni, kiüresíteni és hatalmi jelvényként magukra kitűzni a tanárok és diákok aktivizmusát, ahogy Orbán Viktor a nemzeti radikalizmust. Amikor a történelemlopás kapzsi szándékával rendőri erőszakot kiáltanak, politikai vállalkozásuk sikerét 2006. október 23. megidézésének mágikus ráolvasásától remélik – ez azonban mit sem változtat azon, hogy a Várban tanúsított karhatalmi visszaélések a Gyurcsány Ferenc és Gergényi Péter által végrehajtott erőszaknak legfeljebb a homeopátiás mértékét teszik ki. Az ellenzéki politikusok hiába erőlködnek, ezt a tényt nem tudják meghamisítani.
2006 jelszava az volt, hogy „Gyurcsány, takarodj” – 2023 jelszava az, hogy „a könnygáz nem tanít”. Csakhogy az ellenzék vezére 2023-ban már megint és még mindig Gyurcsány Ferenc. A baj pedig az, hogy Magyarország nem tud a „Gyurcsány, takarodj”-ról „a könnygáz nem tanít”-ra lépni, amíg az első követelés nem teljesül, és Gyurcsány el nem takarodik. Gyurcsány Ferenc az Orbán-rendszer fedezete és tőkesúlya: meggazdagodásának és országpusztításának következménytelensége a legfőbb hűbérúr és zászlósurai számonkérhetetlenségének záloga. 2010-ben, amikor Orbán Viktor még velejéig polgári és hitvalló nyugatos volt, mindössze egy ígéretet tett a választási kampányában. Ezzel az egyetlen ígérettel szerzett kétharmados parlamenti többséget, és rendezett be leválthatatlan illiberális rendszert Magyarországon: azt ígérte, számonkéri Gyurcsány Ferencet. Hát, pont ez az egy nem teljesült. Helyette a polgári Magyarország ígéretéből hűbéri Magyarország lett, Brüsszelből és Washingtonból Belgrád és Moszkva lett, egy rosszul működő jogállamból egy jól működő önkényuralom lett – ugyan ki csodálkozik, hogy Gyurcsány Ferenc ma nem sittes, hanem a legnagyobb ellenzéki frakció vezetője? S az ellenzéki mezőny sok-sok pici Gyurcsány. Létükből egy kisebb és egy nagyobb következmény fakad: a kisebb Gyurcsány Ferenc ellenzékvezető szerepe – a nagyobb Orbán Viktor nemzetvezető szerepe. Soha nem adják vissza Magyarországot.
A tanárok és diákok mozgalma szerves és tiszta. Ha az ellenzéki politikusok segíteni akarnának nekik, akkor a háttérből támogatnák őket, nem irányítani, hanem megérteni próbálnák a folyamatokat, és ahelyett, hogy mindenáron meg akarják retrózni 2006-ot, inkább hagynák, hogy az oktatási szektor tiltakozássorozata megírja a maga történetét. Ha annyira tanulni akarnak a 2006-os Orbán Viktortól, akkor az ütemérzéket meg a háttérben maradás képességét próbálják meg eltanulni. Majd a mozgalom eldönti, hogy kellenek-e vagy sem – de ha odanyomakodnak, és a tűzálló arcbőrükön égetik szét az elégedetlenség energiáit, halálos csapást mérnek erre a friss hajtásra, amely éppen sarjad. Kérve kérem az ellenzéki képviselőket, hogy ne tolakodjanak és ne furakodjanak, ne hiteltelenítsék el ezt a mozgalmat is, ne szolgálják meg Orbán Viktor havi rendszeres utalását, ha van bennük lelkiismeret.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/20. számában jelent meg május 19-én.
