Volt egy Dani névre hallgató, csodálatosan intelligens pulikutyánk, aki 15 éven át aranyozta be a napjainkat. Halála pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Mivel a családunk tagja volt, illendően eltemettük, kellő tisztelettel vagyunk még a hamvai és emléke iránt is. Ez a Dani képes volt arra, hogy felismerje, mikor kell háttérbe vonulnia és elfoglalni magát a műcsontja rágicsálásával.
Drága Danikánk jut eszembe mostanában akkor is, amikor az újságírók s egyéb írók, vagy ilyen hozzám hasonló írófélék sokasága, nyilván mert mást írni nem tud, vagy nem szabad neki, újból és újból a Pegasus-ügyet tolja képünkbe, legalább úgy, mint valami nagy szenzációt. Olyan ügyet tálalnak ismételten elibénk, amelynek tulajdonképpen nem is kellene normális körülmények között ügynek lennie.
Még egy korábbi lakásomban minden kétséget kizáróan rá kellett jönnöm, sőt írásos bizonyítékom is van róla, hogy az illetékes elvtársutódok lehallgattak. Bizony nagyon-nagyon szomorú voltam, hogy az utánunk következők – lévén, hogy aktív koromban én is ilyesmivel foglalkoztam – ilyen minősíthetetlen szemét munkára képesek csak. Később bebizonyosodott az is, hogy ellenőrzik a levelezésem, és erre is megvan a bizonyítékom, de ebből sem csináltam ügyet, legfeljebb rácsodálkoztam a silány munkára és az ötlettelen magyarázkodásra. A titkos kapcsolati – régi szóhasználattal: hálózati – látogatásokat fogadtam, még örültem is, hiszen a feleségem kapott egy szép csokor virágot, én meg rendre egy üveg jóféle italt, s ezen túl jól is szórakoztam, mert én többet tudtam meg a küldő titokzatos szervezetek munkájáról, mint a rám állított titokzatos ember rólam.
Egyetlen esetben sem reklamáltam, nem rohangáltam a sajtóhoz, sértett vadként nem emlegettem törvénytelenséget és a több évtizeden át tartó, újból és újból ismétlődő megfigyelésem kapcsán még azt a kérdést sem tettem fel, hogy miért tetszenek az operatív erők eszközt és kapacitást, nem utolsó sorban rengeteg pénzt rám pazarolni, hiszen láthatják, hogy semmi büntetendő cselekményt nem követek el. Nem szóltam senkinek, nem panaszkodtam, hallgattam és belenyugodtam a megváltoztathatatlanba, hiszen én mindvégig nem voltam más, mint egy kivénhedt, már semmire nem használható, egykor szebb – eredményesebb – napokat megért, de valamiért mégis szemmel tartandó kémelhárító. Öreg nyugdíjas vagyok, távol a politikától, és magasan teszek minden politikusra jobbról is, meg balról, is, helyesebben nekem aligha hazudhatja magát akár egyik, akár másik bármelyik oldalinak. Véleményem szerint a hatalomhoz betegesen ragaszkodó és pénzéhes szélhámosok valamennyien, tisztelet az általam sajnos nem ismert kevéske kivételnek. Lehet, hogy talán éppen ez lehet a baj velem?
Évtizedeken át, 1990 előtt is és még utána is, rendeltem el és alkalmaztam a különféle konspiratív felderítési és bizonyítási eszközöket és módszereket. Sőt olyan is volt, amelynek rendszerbe állítására a működésem idején került sor. De soha olyan botrány egyik esetben sem keletkezett, mint most a Pegasus-ügy kapcsán, ami pedig a lényeget tekintve nem is számít valami különleges újdonságnak. Eddig ismertek voltak a telefon-lehallgatások, a különféle helyiség-lehallgatások és konspiratív vizuális megfigyelések. Ehhez most jött ezek többé-kevésbé egyesített változata és némi egyéb információk biztosításával való kiegészítése. Az alapvető felhasználhatóság legfeljebb némileg bővült, de a lényeget tekintve nem változott. A számottevő változást például az jelentené, ha az ellenőrzés alá vont gondolataihoz is hozzá tudnának férni, netán majd azokat befolyásolni is képesek lennének, de ettől még alighanem egy kissé távol vagyunk.
Évtizedekkel ezelőtt, noha még nem volt Pegasus, csak-csak fogdostunk el kémeket. Hosszú lenne a lista, ha fel akarnám őket sorolni, és nem felfüggesztett börtönre ítélt kémek voltak, mint ez a mi mostani Kovács Bélánk. Más szakterületére nem akarok betolakodni, de úgy a katonai elhárítás, főleg a belső elhárítás területén voltak az akkori célkitűzéseknek megfelelően alkalmazott különféle intézkedések – úgy neveztük őket, hogy „rendszabályok” –, amelyek eredményesnek bizonyultak az ügyek befejezését illetően. Sokkal eredményesebbnek, mint ez az állítólagos konspiratív csodafegyver, a Pegasus. Mivel mindig a végeredmény számít, nehezen érthető ez a már földet körül ölelő felháborodás. Egyszer már leírtam, de most megismétlem: amit egyszer az emberi elme megalkotott és a kéz elkészített, ha azt titkosszolgálati eszközként vagy módszerként is fel lehet használni, azt titkosszolgálati eszközként és módszerként fel is fogják használni.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha arra gondolok, hogy a probléma itt elsősorban azzal van, hogy az eddig kiderült adatok szerint kikkel szemben vetették be ezt a „titokzatos csodafegyvert”. Politikusok, újságírók, gazdasági főgóré, stb. Tehát nem ilyen kis nyugdíjasok ellen, mint én. Velem szemben különben sem tudnák bevezetni. Tettem róla, még mielőtt a Pegasus megjelent volna. Csakhogy nagy a valószínűsége annak, hogy azok, akik a Pegasusnak köszönhetik a lebukásukat, minden bizonnyal a hagyományos módszerekkel is lebuktak volna. Erre nem gondolnak? Vagy talán lassan érdem, dicsőség lesz Pegasussal lebukni? Még jól emlékszem a Dunagate-ügyre, amikor kiderült, hogy az állambiztonsági szolgálat 1989. október 23-a, a köztársaság kikiáltása után is alkalmazta az addigi konspiratív felderítési rendszabályokat, módszereket az akkori ellenzékiek megfigyelésére. Bele is bukott a hatalom, vagy ha nem is belebukott, de meggyorsította a bukást… Ha ezek után is történne valami hasonló változás, lehet, hogy mindenki a Pegasus után kutatna, és a többi, a hagyományos módszer már nem is érdekelne senkit? Már ez is tiszta haszon lenne az alkalmazóknak vagy alkalmaztatóknak.
Amiket most leírtam, az semmin nem fog változtatni. Hacsak nem jön egy újabb még nagyobb vagy még nagyobbra felfújható botrány. Jobb, ha ebbe belenyugszunk. Akinek meg az a dolga, hogy rágja a csontot, hát csak rágicsálja. Engem meg próbáljanak csak lehallgatni, megfigyelni a Pegasusszal, de jobban járnak, ha a régi módszert alkalmazzák. Az eredmény ugyanaz lesz, csak a régebbi az olcsóbb.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
