Packázat nélkül nincs nyereség

Benne lenni soha sem vicces. Amikor ott állsz, ülsz, tanyázol a groteszk szituáció kellős közepében, leginkább kényelmetlenül érzed magad, de sokszor dühös is vagy és odabent a tehetetlenségtől fogcsikorgatva kaparászod a levegőt, kívülről kényszeredett mosolyt erőltetve az ábrázatodra. Én amúgy azzal szoktam ilyenkor nyugtatgatni magam, hogy lesz legalább egy jó sztorim, amit néhány sör után előadhatok a társaság általános derültségére.

A legutóbbi hivatali kalandom is rémesen idegőrlő volt, amint kiszabadultam belőle, azonnal megírtam Facebook-posztban, igencsak népszerű lett, annyira abszurd a história, viszont ennél többet ér. Már úgy értem, hogy persze el lehet rajta vihogni, én is mosolygok, de közben meg annyira, de annyira benne van sok minden 2019 Magyarországából.

Onnan indulunk, hogy e-mailben értesítést kaptam, miszerint hamarosan lejár a személyazonosító igazolványom. Ez például hasznos szolgáltatás, mert ki nézegeti feszt az iratait, hogy melyiknek mennyi van még hátra. Legutóbb, amikor még nem volt efféle lejáratfigyelés, úgy értesültem az autóm elavult műszaki vizsgájáról, hogy villogó járőrautó kanyarodott mögém, mivel nekik azonnal bejelzett a fedélzeti komputer, amint kamerájuk a közlekedőket automatikusan pásztázva beolvasta a rendszámomat. Egyébként ez is egy hasznos szolgáltatás, de ennek örüljenek a rendőrök.

Megérkezett tehát a figyelmeztetés, én pedig interneten időpontot foglaltam egy kormányablakhoz, ami ugyancsak az állampolgári kényelemszintet emelő lehetőség, jómagam legalábbis szeretek minél inkább digitálisan tenni-venni. Aztán az adott napon besétáltam intézkedni, flottul működött minden, az ügyintéző már várt, új fotó, és még ez is elég jól sikerült, ami alulról karcolgatja a csoda kategóriáját, mert rólam nagyon nehéz jó képet készíteni, annyira nem tudok jó képet vágni, meg szignók, és akkor…

Hogy szeretnék-e ujjlenyomatot adni. Mondtam, hogy inkább nem, azt majd úgyis leveszi a megfelelő hatóság, vagy már le is vette. Szerintem jó tréfa volt, de csak nekem tetszett. Aztán, hogy akarok-e digitális aláírást, persze, még szép, hogy, mint mondtam, nekem bejön az elektronikus bürokrácia. Illetve, hogy szeretném-e az e-személyi taj- és adószám szolgáltatását használni, tehát, hogy egyetlen kártyában egyesüljenek az adataim. Nyilván.

És akkor a digitális átállás jegyében kaptam két, lezárt borítékot, az egyikben a digitális aláíráshoz tartozó, a másikban a centralizált e-személyihez való PIN-kódot rejtő műanyag lapocskával és hosszú, kísérőlevéllel, hogy mindez miért is jó nekem, néhány átvételi elismervényt, szóban pedig a használati útmutatót, hogy a két levelet vigyem majd magammal az új okmányom átvételekor. Ez így már simán megírható sztori, mert van benne némi báj, hogy mifelénk a digitális átállás rengeteg papírral, borítékokkal és műanyaggal indul, de messze volt még a tetőpont.

Néhány nappal később jött az újabb e-mail, miszerint elkészült és átvehető az igazolványom. Nosza, hónom alá csaptam a még mindig szigorúan lezárt borítékokat, három évtizednyi felnőtt magyar állampolgári rutinnal az ember már nem kockáztat, majd elszaladtam a kijelölt kormányablakba. Ahol aztán:

– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Az e-ezemélyi Igazolványomért jöttem.
– Kérném a nevét.
– Dévényi István vagyok.
– Aha, meg is van. Elkérném a régit, itt kell aláírni két példányban és meg is vagyunk.
– Ööööö, és az elektronikus aláírás illetve az e-személyiben lévő TAJ- és adószám? Azt tudnánk élesíteni? Csak mert kaptam két levelet egy-egy PIN-kódot tartalmazó műanyag kis kártyával.
– Felesleges.
– Felesleges?
– Az elektronikus aláírást használja?
– Eddig nem használtam, de ki tudja.

– A másikat viszont biztos nem fogja, mert nem működik.
– Hogyhogy nem működik?
– Hát úgy, hogy még működik a rendszer. Hacsak nem polgármesteri hivatali vagy egészségügyi dolgozó.
– Egyik sem.
– Akkor magának még nem működik.
– De akkor teljesen feleslegesen kaptam ezt a lezárt borítékos PIN-kódos akármit?
– Mondhatjuk úgy is. Bár inkább úgy fogalmaznék, hogy a lehetőség már benne van a rendszerben.
– Mindegy, élesítsük, hátha jó lesz valamire.
– Rendben, akkor kaparja le a kis kártyán a kijelölt részt.
– Hátha nyerünk?
– Jó vicc… Szóval ott és ott kell lekaparni, most pedig az egyikhez találjon ki egy hatjegyű, a másikhoz pedig egy hét számjegyű kódot.
– A két PIN-kódhoz külön-külön egy hat és egy hétjegyű másik kódot? Ha jól értem…
– Úgy van. Kérem az új e-személyit, bedugom a terminálba, és ha kéri a kódot, akkor előbb üsse be a kártyán láthatót egyszer, aztán pedig amit kitalált, a hatjegyűt kétszer, utána a másik kártyáról a másik kódot egyszer, majd a hétjegyűt kétszer.
– Húha, izgulok.

– Tessék, itt a terminál, máris kéri a kódokat, mehet!
– Beütöttem, de semmi.
– Mert lassú volt.
– Nem is voltam lassú, de miért kell ennyire gyorsnak lenni?
– Mert egyből kell, amint kéri a kódokat. Azonnal.
– Oké, figyelek, próbáljuk megint.
– És, tessék!
– Megint nem jó valami. Pedig gyors voltam, esküszöm.
– Mert lefagyott a rendszer.
– Talán túl gyors voltam?
– Inkább még mindig lassú. Innen kilépek, ezt bezárom. Nem értem, miért fagy le már délelőtt. Na, nézzük. Igen… Talán most?
– Most aztán tényleg gyors voltam, mert már tudom fejből a kódot.

– Csak valamiért nem engedi. Kilépek, elindítom újra. Most?
– Ennél gyorsabban nem tudom. Képtelenség.
– Hm, megint nem engedi. Viszont most már teljesen lefagyott a rendszer.
– Hagyjuk inkább?
– Úgysem tudná használni. De ha szüksége van rá, bármikor aktiválhatja. Csak besétál, és egyszerűen aktiváljuk.
– Azért köszönöm. És további jó munkát!
– Viszontlátásra!

A valóságban épp így elhangzott párbeszéd leirata lett a már említett Facebook-poszt, a cikk írásának pillanatában 435 lájk és 31 megosztás. Pedig Magyarország többet érdemel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!