Elkezdeni valami mást mindig nagyon nehéz feladat. Nem úgy folytatni, jobbá tenni, túllépni sérelmeken, főleg bűnökön szinte lehetetlen. Minden próbálkozás, ami valami egészen új irányba mutat, lassan indul, s kétséges, mivé válik később. Mégis, vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nem rajzolódik más racionális lehetőség, mint a higgadt politikai stílusváltás, s főképp, nem várható gyors és optimális megoldás ezt megspórolva, ennek hiányában. Jelenleg országunk, sőt nemzetünk ebben a helyzetben van. Lehetne közhelyeket sorolni, hogy hűbéri társadalom, középkor, propagandapolitika, orwelli világ, szürreális államszervezés stb., de lépjünk túl ezen, és nézzük meg, létezik-e ma valós szándék az indulatvezérelt politikai környezet megváltoztatására, akarunk-e máshogyan létezni, teszünk-e ennek érdekében bármit is, úgy az egyén, mint közösségeink szintjén. Ismerünk-e valakit magunk körül, aki óva int, amikor hevesen, akár magunkról megfeledkezve érvelünk valamely álláspont mellett vagy épp egy általunk elítélt vélemény ellenében?!
Indulatok által motiváltan él ma a legtöbb ember. Úgy jár dolgozni, és úgy ül le otthon a tv elé, hogy haragszik valakire vagy valamire. Ez mérgező, s nem vezet sehová. Emlékszem olyan időkre, amikor könyvekről beszélgettünk, filmről, színészi játékról vagy zenéről. És igen, politikusi megnyilvánulásokról is, de leginkább az elemző összehasonlítás eszközeivel, mindenesetre jóval kevesebb indulattal. Így voltak ezzel a legtöbben otthon, vendégségben vagy a kocsmában. Ha néha felharsant egy-egy hangosabb szó, a vége általában összekacsintás, finom hecc vagy harsány, feloldó kacagás volt. Ma nem így van. Most haragszunk, tömbökhöz ragaszkodunk, és emberi kapcsolatainkat áldozzuk fel politikai hovatartozásunk oltárán.
„Törzsi torzsalkodás”, mondja valaki a mában a politikai színpad félárnyékos oldalán higgadtan, még alig hallhatóan. És hogy nincs erre szükség. Azt is mondja, önmagában minden ideológia kizárólagos, s bár részigazságai vannak, de vegytisztán végül is működésképtelen. Szerinte nem az ideológiák fontosak, hanem az ügyek, amelyek meghatározzák mindennapjainkat, s amelyekre mihamarabb megfelelő válaszokat kell találnunk. Igaza lehet, mindenesetre üdítően új perspektívába kerülhet ezáltal sok fontos dolog.
Persze az is kérdés, hogy valamiféle konkrét, megfogható, jól artikulálható ideológiai fűtőanyag nélkül, pusztán a „jó ügyek” érdekében mozgósítható-e, leegyszerűsítő pongyolasággal fogalmazva, „minőségi tömeg”. Mutat-e példát erre a történelem? Reformkor? Esetleg. Az biztos, mint kiindulópont, megfelelő lehet, mert muszáj legalább az emlékezet segítségével újrakapcsolódnunk egykor volt nagyszerű elődeinkkel azért, hogy egyáltalán energiát meríthessünk mindenféle induláshoz.
Hatalmas pusztítást végzett rajtunk az aktuálpolitika, és elsősorban lélektani értelemben. Kiüresedni látszik a pártokrácia, ami az eredeti rendeltetését illeti, mert már nem válogatja meg a módszereit, s úgy tűnik, többé nincsenek tisztességes eszközei sem. Léte kizárólag a hatalmon vagy a pozícióban maradást szolgálja. Nem kérdés tehát, hogy hosszútávon valami egészen másra van szükség, és bizony reménykedhetünk is, hisz ismerünk olyanokat, akik már nekiláttak ennek a gigantikus feladatnak.
Azt hiszem, ha készen állunk arra, hogy önmagunk érdekében elcsendesedjünk, és, maradva az előbbi terminológiánál, valamiféle „törzsi” békét kössünk egymással, talán visszatalálhatunk egyetemes értékeinkhez, vissza az alkotáshoz, és amit magam is a legfontosabbnak tartok, a felelős, gondolkodó, önálló döntésekre képes, „felnőtt” emberhez. Milyen egyszerű, sokat emlegetett kifejezés: felnőtt, mégis milyen kevesen értik ennek a szónak valódi, értéktelített jelentését. Amikor majd észrevesszük a másikban a felnőtt embert, és pusztán emiatt nem ordítjuk le a fejét, mert valamiről máshogyan gondolkodik, reménykedhetünk újra egy szebb magyar jövendőben. Addig semmiképp. Jóllehet, naiv vagyok. De hiszem, hogy ez a naivitás szükséges, talán most az egyedüli, amibe kapaszkodni lehet. Ha a fülsiketítő acsarkodásban már nem tudunk józanul egymásra figyelni, akkor igenis fogjuk be mindkét fülünk, s úgy gondolkodjunk, hogyan lehetne itt éltető „csendet” teremteni végre. Mert visszatalálni az emberhez, attól tartok, nem megy másképp. Pedig minden csak ezután következhet. Még a haza is, bármilyen nehéz ezt most, így október hatodika tájékán kimondani.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/41. számában jelent meg október 13-án.
