Martin válaszolja Candide-nak a kérdésre, hogy járt-e Franciaországban: „Igen, hogyne, több tartományát bejártam már. Van olyan, ahol a lakosságnak legalább a fele bolond, másoké túlságosan ravasz, megint másoké általában elég szelíd és elég buta; vannak olyan tartományok, ahol mindenki szellemeskedik; s mindegyikben a legelső foglalkozás a szerelem, a második a rágalmazás, a harmadik az üres locsogás.”
Azt a részt is szeretem, ahol Candide így firtat: „Gondolja-e, hogy az emberek mindig úgy öldökölték egymást, mint ma? Hogy mindenkor hazugok, bitangok, csalfák, hálátlanok, rablók, gyengék, állhatatlanok, gyávák, irigyek, falánkok, részegesek, fösvények, becsvágyók, vérengzők, rágalmazók, kicsapongók, elvakultak, álszentek és ostobák voltak?” Mire Martin: „Mit gondol, ettek-e mindig a karvalyok galambot, ha foghattak egyet?”
Ebből is kitűnik, hogy átmenetileg befejeztem Szerb Antal csodálatos világirodalom-történetét, és most – nem utolsósorban szerbi hatásra – Voltaire-rel barátkozom több évtizedes pauza után. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire szellemes, és hogy a kontextusukból kiragadott fenti idézetekkel egyetemben, továbbá a könnyed tollal ábrázolt és agyba-főbe karikírozott véres események ellenére milyen friss és üde ez a könyvecske. Nincs új a nap alatt, mint mondani szokás, most is valahogy így kéne fogalmazni országról-világról. Pláne akkor, amikor tényleg mindent elönt a pátosz globálisan. Jómagam személy szerint szinte fuldoklom a hullámai alatt árván.
A BLM és minden kapcsolódó jelenség patetikus. Az amerikai elnökválasztási purparlé patetikus. Az illiberalizmus térhódítása elleni kapálózás patetikus. A klímaválság vélt-valós következményeinek minden szóba jöhető aspektusa patetikus. (Gondoljanak a kis Gréta felszólamlásaira. Vagy inkább ne gondoljanak.) Talán csak a koronavírus-járvány elleni küzdelem nem annyira patetikus. Nyilván azért, mert az nem eszme, hanem a legkonkrétabb konkrétság.
Ha hazánkon belül tekintünk szét, dettó ez van. A legeklatánsabb patetikum ez idő szerint az Index összeomlása környéki reakciók és narratívák terén ütötte fel a fejét. Harminc éven át az ment a magyar sajtó posztvoltaire-iánus részében, hogy szabadok, okosak, felvilágosultak, szellemesek vagyunk – ha kell, szemtelenek és pofátlanok is –, tabut nem ismerünk, a gonzóból nőttünk ki, bennünket semmi meg nem rendíthet. Erre tessék: a könnyed tollak elhulltanak a hosszú harc alatt. Mi vagy ők, ennyi maradt a kérdés. Erőt kell gyűjtenünk, különben a legerősebb független újság tönkretétele a becstelenség teljes diadala lesz, a beláthatatlan sötétségé. Én eddig azt hittem, Magyarország olyan, mint az a tartomány, ahol mindenki szellemeskedik. De lám: nem.
Ráadásul a harc nem elég. Most háború van. És háborút csak közösen lehet nyerni. Jöjjenek a lánglelkű civilek, az emelkedett erkölcsű férfiak és nők! Hogy oda ne rohanjak.
No, mindegy, hagyjuk az üres locsogást és a többit. Vár ám a munka a kertben. Akarom mondani: az erkélyen. Az idén termést hozott az uborka. A legnagyobb példány eddig 8 centiméteres volt, és még nincs vége a szezonnak!
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!
