Döbbenetes, hogy egy halálos pandémia árán kell viszontlátnunk régmúlt világunkat, ahova pedig szívünk mélyén vágytunk mindig is.
Benedek Szabolcs
Nyár volt, harminc évvel ezelőtt. A határok csak nemrégiben nyíltak meg, de mi máris tódultunk kifelé, hogy lássuk, amit addig nem mindenkinek lehetett.
Ment-e a pestis vagy a spanyolnátha által a világ elébb? Jobb lett-e utánuk bármi is?
A harminc évvel ezelőtti télutón Karcsi bácsiék kerítésén plakátok jelentek meg. Karcsi bácsi pedig piac helyett pártaktívákra és választási gyűlésekre járt, valamint interjúkat adott.
Miként írhatok én magyar tematikájú regényt egy horvát kikötővárosról. És miként lehet az, hogy a román kolléganő városának van eredeti magyar neve is?
Régen minden jobb volt. Én ennyi idősen már boltba jártam. Nem tettek autót a fenekem alá, egyedül mentem iskolába és délután edzésre.
Mondjuk ki bátran, hogy a saját bőrünkről van szó. Akkor, meglehet, hatásosabban ér célba az üzenet.
Nem irigylem a jövő történészeit, akik a sötétben fognak tapogatózni, amikor rekonstruálni akarják egy lassacskán láthatatlanná váló korszak magánéletét.
Öt év még hátra volt. Ólomlábakon vánszorgott a méla idő.
Embereim némi megszeppentséggel nézték a szombati piacról hazafelé igyekvő, cekkeres nőket, és a déli órákban a megállókban sörözgető férfiakat.
A huszadik században, a globalizáció egyik ütőerének számító popkultúra nyomán került fel igazán a világtérképre, ennek ellenére minden ízében őrzi a régi Angliát.
A magyar irodalom már felfedezte magának a Báthoryakat. A filmeseket pedig – leginkább külföldieket – Báthory Erzsébet állítólagos dolgai ragadták meg.