Jonathan Wilson könyvének fő tétele, hogy Puskásék szereplése a korabeli propagandával szemben nem az akkori szocialista viszonyokból táplálkozott.
Benedek Szabolcs
Sokan korabeli Google-nak tekintették a szerkesztőségeket, ahol nem is voltak restek megválaszolni, hogy „a svéd torna a test szabad mozgását elősegíti, az izmokat megkenve tartja; a német torna pedig túlképez, merevít és nehézkessé tesz, sőt az életszervekre is nemegyszer bénítólag hat”.
Olaszországért nem érdemes meghalni – állítólag ezekkel a szavakkal hagyta el Gabriele D’Annunzio 1921 januárjában Fiumét, hetekkel az után, hogy olasz reguláris csapatok megdöntötték pünkösdi királyságát.
Azért ejtettem ki magamat szándékosan a területi úttörőbajnokság soron következő vasárnapi vívóversenyéből, hogy még délelőtt hazaérjek, és fölvehessem a rádió újabb Beatles-műsorát.
Nagyapám hétfőnként ment a faluvégi pékségbe, és minden alkalommal elhozott egy ötkilós kenyeret. A héjára ragasztott cetlit most is látom magam előtt.
Ménes Attila egyperces harmsziádákat írt, vagy, mondjuk, Harmsz nyomdokain írt Örkény-novellákat, esetleg fordítva.
Az 1906. június 20-áról 21-ére virradó éjszaka egy csapatnyi indián összetűzésbe keveredett a budapesti Kerepesi út 63. szám alatti szórakozóhely személyzetével.
Hogy miért éppen Krakkó? Mert a magyar történelemhez kapcsolódóan annyiszor hallottam emlegetni a hajdani Lengyel Királyság egykori székhelyének nevét.
Feszültség és konfliktus csupán nyomokban föllelhető, az igazi szikrákat a vissza-visszatérő szójátékok adják.
„Mindenkitől akar valamit. A Bencétől például azt, hogy fejezze le a húga tengerimalacát, de minél előbb, ha nem szeretne veszélyt hozni a családjára.”
A hosszabb-rövidebb, valutakeretes ausztriai és NSZK-kiruccanások után Skóciában néztünk először szembe a fogyasztás és a konzumlét mibenlétével.