Vallok: én minden intellektuális fanyalgással szemben szeretem a bulvárt. Mondhatni rajongok érte.
Szenczi Tóth Károly
Az a néhány évtized, amely a fenébe küldte az úri modort (elvtársak, urak itt nincsenek), és nem szabott gátat semmilyen lumpen tempónak, nyomasztó teherként mindmáig érezteti hatását.
Biztos a lányokhoz mész… évődött feleségem édesanyja keddenként, amikor délután a rendelőintézetbe indultam. Most, hogy nem említi többé, mert elment, üres lett minden.
1963 húsvétjának vasárnapján a templom ének- és zenekara, mint sok éve mindig, Schubert G dúr-miséjét adta elő, vezényelt Tullius, megtelt a templom, a Benedictus briliáns szoprán szólóját a korosodó Tulliusné énekelte, még mindig csillogó, szép hang.
Szerelem. Nem szégyellem. Nincs azon mit. A vasút, a vonat. Gyermekkori méghozzá.
Gondolom, nem baj, a baráti házaspár vegán – mondta a szomszédom. Mi meg nem eszünk koleszterint – tette hozzá, és semmit, amiben E-anyag, ételfesték vagy ízfokozó van.
Telt ház a nagy szállodákban, karácsony a pálmafák alatt, ez trendi, egymást érik az európai repülőjáratok Dominikán, az utolsó vírusmentes télen.
Mindent ért. A féllábú, borszagú öreget, a kerekes kocsit, a járványt… ezt a furcsa, boldog, szomorú, átkozott világot… Talán azt is, miért nem jön az illatos hölgy többé.
Anyámék biztosan délután ajándékoznak meg, ha osztálytársaim nem is jöhetnek, de legalább Pityu, iszunk kakaót ketten.
Ez a hazaszeretet! – gondolta. Igen, pontosan ez; a főzelék, a pörkölt, a Duna, és a fények rajt, ahogy másutt a világon semmiféle vízen.
Apa már nem láthatta, hogyan burjánzik a gaz, bújnak elő a felkapaszkodó pitiánerek, továbbá a letűnt munkáshatalom magasra emelt nagyjai. Hirtelen minden senki valaki lett.
Azt hittem, Hacseket és Sajót minden magyar ember ismeri. Kettejük színpadi figurája nemzeti kincs. Hungarikum, Jó szívvel ajánlom, legyen mulatságos kettősük kötelező iskolai tananyag.