Az oktondi erőfitogtatás nemcsak a hétköznapi muszklibajnokok sajátja. A nagy multinacionális vállalatoké is. Ők a gazdasági élet izompacsirtái. Sosem mutatkoznak pőre valójukban.
Szenczi Tóth Károly
A szabad választás látszatát hamisan keltő kényszer törvény, amelynek tíz éven át sikerült megbújnia a paragrafusrengetegben, drága szüleim emlékét minden épeszű indok nélkül súlyosan sérti, méghozzá visszamenőleges hatállyal.
Ha valakinek hatalmat adott az isten, kocsisnak a lovak, embernek emberek fölött, és nem bír a türelem, tisztesség és empátia erényeivel, a magából kifordult ostor pattogtatóval válik azonossá.
Néha (gyakran) végig kell menni a piacon, beszívni a kolbászos bódénál a didergős hazai disznótorok illatát.
Ez nem korlátozás volt. Nem is barátságos ajánlás. Ám véresen szigorú rendőri rendelet, statáriális hadparancs. A főváros utcáin járőrök, igazoltatás, éles fegyverek, éjjel is hallottunk puskaropogást.
A bejárónő valóságos intézmény volt, sajátos figurája a kornak: a szárba szökkenő szocializmus idején, a lózungos társadalmi egyenlőség korában az egykori cselédlányok, házvezetőnők letűnt világát idézte.
„Édesanyja sajnálatos halálesetével kapcsolatos iratanyagot illetékességből Kárrendezési Központunk kapta meg. (…) Tájékoztatjuk, hogy a mai napon intézkedtünk 3821 Ft szolgáltatási összeg átutalásáról.”
Csipketerítős, nagy asztal a nappali szoba közepén, ha máskor nem is, de hétvégeken széket is hozni kellett, annyian ültük körbe, a család; nagyi kezében horgolótű; esetleg kártya került, egy snapszert gyerekek? Lenyomunk? Sütöttem pitét.
Az 1950-es években se merték betiltani, a karácsony így velünk maradhatott, de új nevet kapott. Fenyőfaünnep. Ez lett belőle.
„Messze tőlünk száll a Szputnyik, néki megnyitotta tág honát az ég.”
Néhány hete itthon ragadtam, nem tudtam útnak indulni, egy kis pimasz piros autó nem szűkösen centizővé, egyenest lehetetlenné tette a kihajtást.
Létezésének minden percét megkeserítette a kilátástalanság, arcán barázdát hagyott a bánat; a viszonyok. Amelyek vannak…