Ne tessék haragudni, hogy csak így beállítottam, de anyák napja van, és arra gondoltam… Abbahagytam. Azt hittem, tudom, mit érezhet, de valójában fogalmam se volt róla. Hogy egy kicsit örüljön, azt akartam. De miért is kellett volna örülnie?
Szikra, Kossuth, Dózsa, Ipoly… sokadmagukkal eltűntek már. Milliók örömét szolgálták. Emléktáblát érdemelne mind. De a múltat méltón őrizni, ez valahogy nem megy nekünk. Elbontunk, rombolunk minduntalan.
A társasutazáson volt egy dekoratív külsejű, meghatározhatatlan korú hölgy, aki nemcsak a szépségével – egyesek szerint kihívó, sőt botrányos megjelenésével – keltett mindjárt a társasút elején feltűnést, hanem a megközelíthetetlenségével is a kivételek közé tartozik.
Fel kell erősíteni a fizikumát, ha törik, ha szakad, hiába van háború és infláció. Villámgyorsan felöltözött, és lement a közeli hentesboltba. Álomszép sertéshúst kért, majd tüzetesen szemügyre vette, csak úgy volt hajlandó megvenni.
Eltervezte, ha lesz egy rendes állása, bérel egy lakást, és a húgával együtt elköltöznek otthonról. Anyja meglesz egyedül is, nem fogja többé saját idegességét rajtuk levezetni, és minden apróságért őket hibáztatni.
A Magyar Televízió egyetlen csatornáján, bár hétfőn adásszünet, este mégis van műsor, együttérző ajándékként a kétrészes My Fair Ladyt adják, közben havas jelentések lezárt utakról, uramisten, mi lesz itt-riportokkal.
Kellett egy új canga, na, Misi fia rég kinőtte a régit. Eldöntötték, hogy a neten vásárolnak egy mountain bike-ot, találtak hamar egy frankót, a mérete, a színe és az ára is okés volt, ráadásul ingyen szállították házhoz.
„Csak azt vettem észre, hogy a következő hónapban hányingerem volt, aztán meg nőni kezdett a hasam.”
A téli hideg zord napjain esténként pokrócba és emlékeinkbe burkolódzunk, újra meg újra előveszünk néhány jó öreg családi fényképalbumot, melyek lapjaira szimmetrikus rendben évről évre emlékhagyó bölcsességgel fekete-fehér papírképeket ragasztottak eleink.
„Ákos szemlátomást részeg, elég, ha az All I Want for Christmas alatt melléfurakodsz, a refrén alatt végig a szemébe nézel, és a teakonyhában magadra rántod. De ha a lelkiállapota olyan ingatag, hogy így berúg a karácsonyi partin, holnapután úgyis kibékül a családjával.”
Késő kamaszkorom, fiatal felnőtt éveimnek városa. Így, s mert jobbára ebben az évszakban jártuk utcáit, a nyár városa. Meg mert (ugye) „mediterrán”. Görög is meg szerb is, tehát „déli”. És persze igen „festői” is. Ki mit ért alatta.
Mikor gyerekkoromban kiköltöztünk a Dunához, meg kellett tanulnom úszni, nem volt mese. A folyóhoz közel vettünk házat, mert anyám szerette nézni a kavargó örvényeket, lejárt mosni, csalánt szedni a nyulaknak.
A beszállókártyát a reptéri pláza bejárata közelében pillantotta meg. Miután fölvette a makulátlan kövezetről, hosszasan nézegette – mostanában, a telefonképernyőről beolvasott és az A4-es papírra házilag nyomtatott repjegyek idején ritkán látni ilyet.
A buszon nekiesett a plexifalnak, mert a két táskával nem tudott kapaszkodni, neki senki sem adta át a helyet. Ahhoz túl öreg volt, hogy várandós nőnek nézzék, reszketeg vénnek pedig túl fiatal.
Először 1972 tavaszán voltam Pécsen. Pécsett stb. Egy barátommal és két lánnyal, ott is aludtunk a barátom ismerősénél, nem emlékszem a részletekre.