A háború

A háború

Páncélozott katonai jármû az orosz megszállás alatt álló zaporizzsjai atomerőmûnél a délkelet-ukrajnai Enerhodarban 2023. június 15-én (Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A szemlélődők és a világban történő események iránt érdeklődők között egyre kevesebben vannak olyanok, akiknek eleven és saját tapasztalataik lennének a II. világháború borzalmairól. Az én sorsom úgy alakult, hogy szerencsétlenségemre beleszülettem a nagy világégésbe, és mire az véget ért, már bőven elmúltam ötéves.

Egészen kicsi gyerek voltam, amikor megtörtént országunk német megszállása. Attól kezdve csak német felségjelű játék tankokat kaptam ajándékba. Mint vidéki – falusi – jószerivel mást nem is tapasztaltam. A második megszállást már menekültként éltem át. Menekültünk a megállíthatatlan szovjet csapatok, lényegében egy hatalmas gyülevész horda elől. A legnagyobb dunántúli harcok során mégis utolértek bennünket azok, akiket később nagy tisztelettel és hálával felszabadítóinkként kellett emlegetnünk. A front hullámzása során, egy német előretörés alkalmával menekültünk tovább, bele a poklok poklába. Sopronban visszatérően többször telibekapott bennünket az angolszász bombázás és levegőből történő civil embervadászat. Össze sem tudom számolni, hányszor voltunk halálközeli állapotban. Isteni segítséggel túléltük ezeket a megpróbáltatásokat, és menekültünk tovább. Hajszálon múlt, hogy bele nem keveredtünk Drezda tragédiájába. Végül csak eljutottunk anyai ágon őseink földjére, a bajor hegyek közé. Ott ért bennünket a harmadik, az amerikai megszállás. Életemben annyi csokoládét nem ettem, mint amennyit az akkor szerecsenként emlegetett amerikai katonai sofőrök kidobáltak az autóikból. Amikor végre hazaértünk, az volt a miénk, ami rajtunk volt, meg ami a kis kézi csomagjainkban belefért. Megérkeztünk szeretett hazánkba, az iszonyatos szegénységbe, amelyet néhány év múlva a kommunisták borzalmas terrorja követett.

1962 végén leszerelésre váró sorkatona voltam. A leszerelés napján, amikor már minden felszerelési tárgyat leadtunk, érkezett a parancs, hogy nincs leszerelés, mert kitört a kubai rakétaválság. Sokak szerint akkor volt a világ a legközelebb a harmadik világháború kitöréséhez. A szovjetek, akik a „béketábor” vezető erejének tüntették fel magukat, titokban atomtöltettel is felszerelhető rakétákat telepítettek az USA közelében lévő és szocialista útra térített Kubába. Amikor a titok kipattant, lett nagy felháborodás világszerte, de főleg az Egyesült Államokban. Az volt a szerencse, hogy az akkori szovjet vezetésnek volt annyi esze, hogy nagyon gyorsan eltakarodtak a rakétáikkal az USA partjainak közelségéből. Folytatódhatott tovább az addigi hidegháború.

Most azonban más a helyzet. Még akkor is más, ha van, aki az emberéleteket és felmérhetetlen anyagi károkat okozó harci cselekményeket különleges katonai hadműveletként emlegetik. Sokan az eszkalációtól tartanak, nem is véletlenül és megalapozatlanul. Ha nem is közvetlenül katonai élőerővel, de harci eszközök küldésével ebben a háborúban már elég sokan benne vannak. Ezen kívül a két részre szakadt világ között kezd kialakulni a politikai, gazdasági, sőt lassan más területeket is magában foglaló csatározás. Majd akik túlélik a végkifejletet, eldöntik, hogy ami történt, az világháború volt-e vagy tényleg csak valami különleges katonai hadművelet. Talán nem járok messze az igazságtól, ha elfogadom azon véleményeket, hogy egy harmadik világháborút már nem lehet megnyerni. Annak már csak vesztesei lehetnek, feltéve, ha marad utána egyáltalán valaki. Az elmúlt évtizedekben annyi világpusztító fegyver halmozódott fel, ma már annyi atomhatalom van, hogy ha valamelyik végveszélybe kerül, nem habozik majd alkalmazni. Ha valahol egyetlen atomtöltet robban, akkor elszabadul a pokol. Akkor az Isten legyen irgalmas nekünk!

Hiába mondogatják, ígérgetik magabiztos politikusok, hogy kimaradnak a háborúból és megmentik országukat a szenvedéstől és pusztulástól. Ha kitör egy harmadik világháború. abból már nem lehet kimaradni, az áldozatok oldaláról nem lehet menekülni. A nukleáris mellékhatások ellen nem lehet a határokon kerítéseket építeni. Sőt, ha bekövetkezne az említett szörnyűség, már nem is kellene attól tartanunk, hogy kiutálnak bennünket a NATO-ból, vagy kiebrudalnak az EU-ból. Oly büszkék vagyunk arra, hogy a magyarság ezer éven át megmaradt Európában, miközben népek, országok tűntek el a történelem süllyesztőjében. Ha lesz harmadik világháború, azt nagy valószínűséggel már mi sem éljük túl. Mégsem lesz igaza azoknak, akik a Kárpát-medencét Árpád apánk jó választásának tekintették. Vagy tovább kellett volna menni, vagy még inkább talán el sem kellett volna indulni.

A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját