Néhány nappal léptük túl április havának huszadik napját, azaz ama bizonyos „négyhúszat”. Mint az talán közismert, negyedik hó huszadika egy csapat egyetemistának köszönhetően a marihuána világnapjává nyilváníttatott, még ezerkilencszázhetvenegyben. Az év ezen napján azóta rendszerint szárnyra kélnek azok a hangok, amelyek a kábítószer, de legalábbis a marihuána dekriminalizációja mellett foglalnak állást. Az ezt skandálók csoportjába leginkább a szerrel maguk is gyakran élők, illetve az egyéni felelősségvállalás nemes gondolatát már az anyatejjel magukba szívó libertáriusok tartoznak.
Azt kell, hogy mondjam, nekem vannak fenntartásaim, leginkább egy adott aspektus miatt. Nemrégiben olvastam a témával kapcsolatban egy olyan Facebook-bejegyzést, amely mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Az úriember irománya egy ponton arról értekezik, milyen veszedelmes precedenst teremthet az, ha az állam és a jog megtilthat olyasmit, amivel a meglett polgár csak önmagának árthat. Ez itten kérem a rendkívül nagy tévedés: soha, semmivel nem ártunk csakis önmagunknak. Tény, hogy a balliberális oldal igen kedvelt szabályszerűségei közé tartozik a gondolat: egyes emberek magánéletben elkövetett disznóságai senkire nincsenek destruktív hatással, kizárólag csak önnön magukra. Ezen gondolattal a legkevésbé sem tudok egyetérteni, az alábbiakban cizellálom, hogy miért.
Egy társadalom hasonlóképp viselkedik, mint akármely individuum, amely benne él – van, pontosabban ideális esetben lehet: öntudata, reflexióra való hajlama, erkölcsisége és morális szabályrendszere is. Egy társadalom egészséges önképe, de még inkább, szilárd erkölcsi eszmerendszere csakis abban az esetben valósulhat meg, ha alapjait szilárd erkölcsiséggel és egészséges énképpel megáldott lakosok alkotják. Ezt kezdi ki a „csak magadnak ártasz” propagálása.
A jelek szerint tehát abban senki közt nincs vita, hogy a túlzásba vitt kábítószer-használat, ne adj’ Isten a függőség mindenképp ártalmas, pusztán csak egyesek szerint ez a destruktív fekete felleg megtorpan a szerhasználó egyén mikrokörnyezetének falainál, míg én azt állítom, hogy nagyon is árnyékot vet a társadalom egészére is. Miért?
Mert bármely egyén akármely káros, önpusztító szokása jelentős hatással lesz a gondolatvilágára, az erkölcsiségére, a döntéshozatalára – ezek pedig mind érinthetik a társadalom több tagját is. Józan, megfontolt, érett döntést általában csak az tud hozni bármiről, aki nem mérgezi testét és elméjét különböző tudatmódosító szerekkel vagy kemikáliákkal. Mivel kifejezetten a kábítószerről volt szó, maradjunk ezen a talajon: ezen anyagok akár időnkénti használata is súlyos károsodást okozhat az emberi elmében, hosszútávon pedig beláthatatlan módon torzíthatják a gondolkodást.
Mindez azonban másra is ugyanilyen mértékben igaz: a hedonizmus, az aberráció de akár a promiszkuitás is hasonló következményekkel járhat – egyáltalán nem mindegy, hogy egy adott társadalom tagjai milyen szabályszerűségek mentén élik az életüket.
A teremtés koronájaként számon tartott élőlény pszichéjére valójában nagyon egyszerű szabályszerűségek vonatkoznak, amelyek sajnos nem alkalmazkodtak az újonnan feltalált progresszív eszmefuttatásokhoz. Például hiába állítja valaki azt, hogy legszentebb magánügyei közé tartozik, kivel, mikor, hol, hogyan, és milyen kábítószer hatása alatt koitált, ez sajnos nem igaz. Az emberi lény kötődési mechanizmusát (főleg a nőkét, de a férfiakét is) jelentős mértékben károsítja az időnkénti alkalmi szex. Ennek nagy valószínűséggel lehet az a kellemetlen következménye, hogy amikor az illető már a családalapítás fele tendálódna, egyszerűen képtelen lesz hosszan kitartani bárki mellett is. A végeredmény: megkeseredett, boldogtalan felnőtt és annak diszfunkcionális gyermekei, akik további diszfunkcionális utódokat nemzenek majd.
Ebből a szempontból tulajdonképpen sem a válás, sőt, még a családfelállás mikéntje sem pusztán magánügy. Újfent csak azt tudom mondani, hogy az emberi pszichének igencsak szűkre szabott kívánalmai vannak: lélektanilag viszonylag keskeny a mezsgye akkor, ha egészséges gyermeket kíván nevelni az ember.
Egy adott társadalomban helyet foglalván tulajdonságaink, habitusunk, erkölcsiségünk mind-mind kardinális jelentőséggel bír a nagy egészre nézve, aki ebben kételkedik, annak melegen ajánlom Michel Houellebecq munkásságát addig is.
Senkit nem szeretnék semmilyen jogfosztással illetni öndestruktív magatartása miatt, pusztán csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy társadalom tagjaként lényünk legapróbb részével is szerepet vállalunk annak működtetésében, ezáltal káros szokásaink nagyon is hathatnak másokra is – ezt nem elfogadni, hanem gyógyítani kellene.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
