Szedem az utolsó apró piros paradicsomokat a verő- (vagy inkább simogató) fényes őszi napon városi, 3. emeleti lakásunk teraszán. Lelkes kollégám kitartó rábeszélésének gyümölcseként már sokadik éve vagyok erkélyes családi zöldségtermelő. Az elszáradó hajtások és levelek utolsó erőtartalékaikat (és raktározott „napfénypárlataikat”) bevetve nevelik ki az új, élethordozó magjaikat ölelő, ízletes bogyókat. A paradicsomtövek szomszédságában pedig már mélysötét színben telnek a sok méter magasra felfutó vesszőkön a szőlőszemek. A néhány éve a tetőfelújítók okozta halálosnak hitt sérüléseket túlélve, hamarosan újabb ízélvezetre csábítanak. Az élet tényleg csodálatosan akar (túl)élni, szaporodni, fennmaradni és táplálni.
A kis- és nagyvárosi ablakokból és erkélyekről is megfigyelhető az élet ezernyi csodája. Alig vesszük észre a sokszor a közelünkben fészkelő madarak óriási munkáját, amellyel fiókáikat táplálják. Egyik diákunk madármentő és fiókanevelő munkája, a 20 percenkénti lisztkukacokkal történő etetések után beszélt erről nagy elismeréssel. A szőlőágak és levelek között többszöri kitartó próbálkozással fészket rakó gerlepár – sokáig nem örültünk az újdonsült, igaz, csak időleges szomszédságnak – tojáskeltető együttműködése ugyancsak csodálatra méltó. A tojásokon ülő párját felváltó madár a szomszédos háztetőről jelzett társának, akinek felreppenése után átvette annak helyét. Gyakran sajgó ízületeinkkel pedig irigykedve próbáljuk meglesni a kopogásával jelet adó, de minden neszre jól figyelő harkályt, amint fáradhatatlanul gyors mozgásával és „kopásálló” nyakcsigolyáival keresi a fában búvó táplálékát.
Elgondolkodtató, hogy milyen sokszor vágyunk valami másra, vesszük észre és értékeljük a világunk kis és nagy csodáit. Keressük a földönkívüli életet, és alig figyelünk a közvetlen személyes kapcsolatainkra; nemzetközi tudóscsoportok hatalmas összegeket költve dolgoznak rég kipusztult élőlények (most éppen a gyapjas mamut) „újraélesztésén”, miközben sorra fogyatkoznak és tűnnek el mellőlünk évezredes élőlény-társaink (Hollandiában már nincs gólya – amely már nálunk is fokozottan védett –, Nagy Britanniában néhány éven belül eltűnhet a sün, és itthon is egyre ritkább a fecske és az ürge, vagy épp a lápi póc, a magyar futrinka és a pannon gyík). Miközben az évszázados mechanisztikus szemlélet után nem szabad elfelejtenünk, hogy a természet nem gép, és az élet az életből születik, megfelelő erőforrások jelenLÉTében.
Az élet egyszerre érzékeny és képes rendkívüli körülmények között is fennmaradni. A hőforrásokban élő hiper- és ultratermofil baktériumok, a 11 kilométer mély Mariana-árokban élő lények vagy más egyszerű szervezetek elképesztő radioaktív sugárzást tűrő képessége felsőbbrendű érzéseink mérséklésére sarkallnak. A csodálatos és nagyon változatos életformáknak sajátos növedékese és dinamizmusa van – amelyek sokszor jelentősen eltérnek a mi időérzékelésünktől (különleges és élvezetes például az „időfotózás” vagy timelaps fotótechnika, amellyel hosszabb idő alatt felvett képeket néhány másodperc alatt játszanak le).
Molnár Zsolt ökológus akadémiai doktor szerint az a tudás, amit általában műveltségnek nevezünk, a tudomány által zömmel kísérletesen és igazoltan előállított, zömmel a városi embereknek iskolákban, könyvekben és egyre inkább elektronikusan átadott tudás szemben a sokgenerációs, tapasztalati népi tudással. A gyakorlati módon az élőlények megóvására hasznosítható ökológiai, azaz rendszerben gondolkozó bölcsesség csak e két tudásforma szintézisével működhet. Nem csupán nálunk, hanem a nagyvilágban is visszatérő felismerés ez, hiszen jó ideig együtt, egymásra hatással élt e két tudásszerző mód.
Az élet rendkívül sokrétű összetettségben és kapcsolatokban létezik. Herman Ottó jeles „madaras könyvének” üzenete szerint a természetnek (és benne nekünk is persze) „okvetlenül szüksége van a madármunkára”, főként „a bogárság megzabolásában”. Örök érvényű a nagy tudós gondolata, amely szerint „értelemből fakadó szeretettel kell közelednünk mindnyájunk szülő anyjához, a természethez”. Ha így teszünk a hétköznapjainkban is, akkor nem lesz a „régentén madárénektől zengő táj csöndes, sőt néma”; akkor „a szemet gyönyörködteti a madárnak [és más fajoknak] üdítő szemlélése”, és még sok utánunk jövő nemzedék élvezheti az élet változatos csodáit.
A szerző a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Georgikon Campus oktatója
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/41. számában jelent meg, október 8-án.
