Nem tudom, létezik-e még gondolkodó ember – a gondolkodó jelzőt kétszer aláhúznám –, aki kételkedik abban, hogy a glóbusz egyre élhetetlenebbé válik. Nagy élvezettel és érdeklődéssel olvasom Lányi Andrásnak a Magyar Hangban rendszeresen megjelenő, ezzel foglalkozó, impulzív írásait. Sajnos az emberek nagy többségét egyszerűen nem érdekli ez a kérdés, mert ha érdekelné, akkor úgy gondolná, önmaga ellen kell cselekednie: lemondani bizonyos kényelmi eszközökről, jobban odafigyelni a fogyasztásra, ha mód van rá, autó helyett kerékpárral (busszal, vonattal) közlekedni, takarékoskodni az energiával – folytathatnám a sort. Erre azon kevesek hajlandók, akik nem csak a jelenben élnek, hanem a jövőért is felelősséget éreznek.
Miért mondom mindezt? Elkeserít, hogy egyre gyakrabban meddőnek érzem azokat a diskurzusokat, amelyek során környezetérzékeny módon gondolkodó emberek próbálják bizonyítani a „másik oldal” számára, hogy közeleg a világvége. Az energiapazarló, környezetpusztító, szemetelő emberek jobbára nem azért cselekszenek így, mert nem látják ennek a végzetes következményeit, hanem egyszerűen azért, mert nem érdekli őket, illetve semmi áron nem óhajtanak lemondani korábbi életvitelükről. Ezen a hozzáálláson, ezen a mentalitáson kellene valami módon változtatni, és ez egyelőre lehetetlen feladatnak látszik.
Elsősorban az a kérdés, hogy a klímakatasztrófában mekkora részarányt képvisel az emberiség környezetpusztító tevékenysége, és mekkorát a Föld éghajlatának ciklikus változása. Nos, szakértők véleménye szerint tevékenyen benne vagyunk az éghajlatváltozás negatív tendenciájának előidézésében. Egyes kutatók szerint akár 90 százalékban is, vagyis nyugodtan mondhatom, a sorsunk a saját kezünkben van. Nagyra becsülöm a klímavédelemért harcoló önkéntesek és civil szervezetek sokszor kilátástalannak tűnő küzdelmét a fogyasztói társadalom megváltoztatásáért, de be kell látnunk, ha meg akarjuk fordítani azt a folyamatot, amiről sokan már azt állítják, hogy megállíthatatlan, akkor elsősorban azoknak a gondolkodásmódján kellene változtatni, akik erre egyáltalán nem hajlandók: ezek vagyunk mi, a Földlakók döntő többsége. Akik nem azzal törődünk, hogy igen, nagyrészt mi okozzuk a hosszan elnyúló, nyári, tikkasztó szárazságot és kánikulát vagy épp az özönvízszerű csapadékot, hanem meg vagyunk sértve, bosszankodunk amiatt, hogy ezeket el kell viselnünk. Szörnyű ez a világ, ugye?
A közelgő és elkerülhetetlen változás arányos kell, hogy legyen azzal a pusztítással, amit következetesen folytatunk ezen a bolygón. Mert fizikából már az általános iskolában megtanultuk, hogy ha az inga nagyon kileng az egyik irányba, akkor törvényszerűen a másik irányba is ugyanezt teszi, és ez rémisztően hangzik. Mert ez azt jelenti, hogy a megoldás már rég kicsúszott a kezünkből, és katasztrofális következményeket kell majd elviselni. Igen, a nyakunkon vannak az apokalipszis lovasai, ettől már a középkorban is okkal rettegtek az emberek. Fölfoghatatlan számomra: hogy-hogy még ezt sem vesszük észre?
Miért nem mondja ki végre valaki „ott fönn”, a nagypolitikában, hogy álljunk már le ezzel a kétségbeejtő pazarlással? Ne azzal foglalkozzunk, hogy milyen módon állíthatunk elő még több energiát, hanem kezdjünk el végre takarékoskodni! S ha erre az állampolgárok nem hajlandók, akkor kényszerítsük őket rendeletekkel, törvényekkel, szabályzókkal. Bár elismerem, jelen viszonyok között ez abszurdumnak tűnik, mert ha egy kormány elindulna ebbe az – egyébként életmentő – irányba, borítékolva lenne számára az azonnali bukás. Mert demokrácia van, ami azt jelenti, hogy az emberek maguk döntenek a sorsukról. Nos, ide jutottunk ezekkel a döntésekkel! Akkor most mi legyen? Föltartott kézzel vonuljunk tovább?
Mondjuk már ki végre: túl jól élünk, és ezzel nem tudunk mit kezdeni. Nem nőttünk föl hozzá. Tonnaszám kerül a kukába a drágán megtermelt élelmiszer. Egy afrikai család egész napi vízkészletét lefolyatjuk a mosdóba annak érdekében, hogy hidegebb legyen az a pohár víz, amit megiszunk. Elképesztő mértékben pazaroljuk az anyagi javainkat. Jellemző példát mondok: egy ismerősöm döbbenten nézte, amint zsebre rakom a bevásárlócédulámat, mondván, hogy a papírfecni másik fele még üres, még egyszer fölhasználhatom. A döbbenete annak szólt, hogy számára az a darab papír értéktelen, mert a nézőpontját teljes mértékben az anyagiak vezérlik. Kizárólag úgy tekint mindenre, hogy mi áll az árcédulán, mennyiért lehet megvásárolni. Föl se merülnek benne egyéb szempontok, csak az, hogy egy papírfecnit ki kell dobni, mert az az ő szemében már szemét – ennek következtében engem totál hülyének nézett.
A Bugac közelében zajló pétermonostorai ásatásokon – múzeumi kapcsolataink révén – kezünkbe foghattunk néhány előkerült aranytárgyat, amit később golyóálló üveg mögött fognak őrizni a múzeumban. Fantasztikus élmény volt – amíg az egyik velünk tartó jóember meg nem kérdezte, hogy forintba átszámítva mennyit érhetnek ezek? Szilánkokra hullt a pillanat varázsa. Igen, ilyenek vagyunk. Kényelmet akarunk és szórakozást. Nem számít, milyen áron, mert azt gondoljuk, hogy kifizettük.
Ismét egyik kedvenc témámmal, a hangyákkal rukkolok elő. Korábban írtam róla, miért kellett kétszer is megpakolnom a személyautóm csomagtartóját tűzifával. Régen kiszáradt fáról van szó, amit magam vágtam ki és aprítottam föl. A kérge alatt és a fába vájt lyukakban évek óta számtalan hangyacsalád élte zavartalanul az életét – amíg én meg nem érkeztem. Hatalmas volt a pánik, a számunkra, emberek számára érthetetlen nyüzsgés és rohangálás a hangyatojásokkal. A bepakolás előtt egymásnak ütögettük a hasábokat, nem akartam, hogy a csomagtartó tele legyen hangyával – ennek ellenére jutott bele bőven. Amikor itthon szedtem ki a fát, az egyik hasábot megemelve döbbenten láttam, hogy a hazaút alatt a hangyák azonnal kidolgoztak egy túlélési stratégiát: kerestek egy számukra biztonságosnak gondolt helyet, majd „megbeszélték” a haditervet, és az összes hangyatojást odahordták a két fahasáb közti résbe, azt gondolván, biztonságosnak. Mert semmi más nem érdekelte őket, csak az, hogy mentsék az utódokat. Annyit tudtam tenni, hogy egy bokor alá szórtam az egész társaságot a tojásokkal együtt. Talán sikerült nekik megmenteni az utódok egy részét.
Igen, ők már évmilliók óta élnek így ezen a bolygón. De velünk, emberekkel mi lesz? Mire tanított meg bennünket az elmúlt néhány tízezer esztendő?
