A karácsonyi Magyar Hangban körkérdést intéztek több szakemberhez: meghatározható-e egyáltalán valamiféle jellemző tulajdonság a magyar emberekre vonatkozóan. A történész, a szociológus, a politikai elemző, a biológus megkísérelt választ adni arra, beskatulyázhatók vagyunk-e. Nagy elszántság kell nekiugrani egy ilyen problémának, s azt hiszem, igazán jól nem is lehet kijönni belőle. A megkérdezettek válaszoltak ugyan, de szinte minden válasz után valami ott maradt a levegőben. Nehezen rágtam át magam a szövegeken, de ez legyen az én hiányosságom. Azt gondolom, a cikk több olvasójában is fölmerülhetett, vajon ő mit válaszolna, ha kapna egy ilyen kérdést. Természetesen bennem is: merre indulnék, ha választ keresnék a felvetett problémára?
Nekem elsőre valami egészen triviális jut eszembe. Ha azt keressük, hogy milyen is a magyar ember, akkor először azt kellene rögzíteni, hogy ki nevezhető egyáltalán magyarnak. Ez több száz éves vitatéma, sokan sokféle módon közelítettek már a kérdéshez, s szolgáltak ilyen-olyan magyarázattal. Hogy milyen nehéz dolgunk van, az bizonyítja, hogy minden válasz helyes, ugyanakkor egyik sem teljes. Az én leegyszerűsített válaszom Illyés Gyulától eredeztethető: magyar az, aki magyarul beszél.
Vajon miért a nyelv a döntő fontosságú? Ezen sokat gondolkoztam, mert bizonyos esetekben ez sem egyértelmű. A határ mentén voltam katona, ahol keveredett a nép, nem igazán lehetett különbséget tenni horvát és magyar között. Ha magyarul beszélt valaki, akkor magyar volt, ha átváltott a horvátra, akkor horvát? Hogy is van ez? Lehetetlen éles határt húzni, de vajon szükséges-e? Ők pontosan ugyanolyan emberek, mint mi. Apróbb eltérések természetesen adódnak, de hasonlók az országhatáron belül is találhatók a különböző tájegységek között.
Mégis a nyelv! Mert a nyelv képviseli látható és érzékelhető formában azt, ami a legmélyebben bennünk húzódik: a kultúrát. Azt, ami évszázadok alatt belénk ivódott, azt, ami kitörölhetetlen, amit a génjeinkben hordozunk, amit már gyermekként megtanulunk, majd felnőttként továbbadunk. Az, amivel közeledhetek egy másik ember felé, s ha megszólítom, tudni fogja, hogy mit akarok. Természetesen említhetném a zenét is, amitől elválaszthatatlan a tánc, de én elsősorban irodalomfogyasztó vagyok, ezért említettem elsőként a nyelvet. Bár az is igaz, nem szégyellem bevallani, ha meghallom valahol azt az erdélyi népdalt, hogy őszi szél fúj a hegyekről, akkor minden alkalommal összegyűlik egy könnycsepp a szemem sarkában – pedig semmi konkrét élményem nincs ezzel a csodálatos pentaton dallammal kapcsolatban, de annál több valahol mélyen, a tudatalattimban.
Illyés Gyula másik megállapítása szerint magyar az, aki annak vallja magát – ám az identitás nem vállalás kérdése; sokkal több annál. Az a magyar, aki ezt a kultúrát hordozza magában. Aki már az általános iskolában Petőfit és Arany Jánost tanulja, és most hadd ne soroljam tovább költőóriásainkat! Az ember ezen nevelkedik, ezt lélegzi be, erről álmodik. Ha azt mondják, költő, akkor az ő nevük ugrik be elsőre, és nem a szintén költőóriásnak tekintett Goethe vagy Puskin neve. De ugyanígy említhetném ezeréves történelmünket is, vagy a tájat, ahonnan kinőttünk, amelyben gyökerezünk, s tudjuk, ha ezek a gyökerek elszakadnak, akkor valami végleg elszakad. Bárhol járok a világban, a Dunántúl erdővel borított, szelíd dombvidékeinél, patak mosta völgyeinél csodálatosabbat sehol nem találok.
Német kapcsolataim révén a nyolcvanas évek elején lehetőségem lett volna családostul Németországba (az NSZK-ba) disszidálni – akkor ez még teljesen illegális lett volna. Bevallom, az első nyugati út durván mellbe vágott, szinte elkábultam. Lenyűgözött a gazdagság, a jólét, a légkör. A tisztaság, a rendezettség, a létbiztonság. Sokáig nem tértem magamhoz, s természetesen megfordult a fejemben, mi lenne, ha… de valami visszatartott. S amikor kaptam egy kis gondolkodási időt, hamar rádöbbentem, hogy amit ott láttam, az csak a felszín, ami nem lehet – nem szabad, hogy legyen – meghatározó. S minél többször volt lehetőségem körülnézni a vasfüggönyön túl, annál inkább rádöbbentem, hogy képtelen lennék „idegen nyelven élni”. Idegen nyelven beszélni, olvasni, gondolkodni, álmodni – teljesen abszurd volt számomra. Identitást is kellett volna cserélnem – s vajon ez lehetséges? Épp ezek az érzések segítettek, hogy még mélyebben higgyek abban, nekem máshol nincs semmi keresnivalóm.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/2. számában jelent meg, január 7-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.