„Talán a panaszkodás hiányzik a legkevésbé”

Ahogy egyre szaporodnak a külföldi számok a telefonunkban, úgy válnak a mindennapi valóság részévé a kivándorlást mutató statisztikai adatok. Szép lassan eltűnnek mellőlünk a rokonok, barátok, szomszédok, és amikor már a telefon-előfizetést is a Londonban élő családtaggal reklámozzák a tévében, akkor biztosak lehetünk benne, fájó hiányuk túlmutat a személyes érzelmeken. Becslések szerint 600 ezernél is több kivándorolt magyar él az Európai Unióban, és bár az elvándorlás lassulni látszik, a folyamatot nem sikerült megfordítani. A hatásait már ma is érzékeljük, igazán súlyossá azonban az elkövetkező évtizedekben válhat a helyzet, mivel éppen azok mennek el, akikre a legnagyobb szükség lenne itthon.

– Eleinte azért költöztem, mert változatosságra vágytam – meséli Anna, aki kilenc éve él külföldön. – Minden barátom volt Erasmuson, külföldi szakmai gyakorlaton, amire nekem nem volt lehetőségem előtte. A sikeres államvizsga másnapján már repültem Spanyolországba, ahol au-pairként dolgoztam három hónapig.

Anna később több európai nagyvárosban vállalt munkát, jelenleg Londonban él párjával és kislányukkal, aki már a brit fővárosban jött a világra. – Amikor a családalapításon gondolkoztunk, megfordult a fejünkben, hogy hazamegyünk, de tudtuk, ehhez sok mindent fel kellene adnunk. Mindkettőnknek jó munkája volt (és van), és nem gondoltuk, hogy Magyarországon hasonlóan jó körülmények közt dolgozhatunk és élhetünk. Nekünk fontos, hogy integrálódjunk a helyiekhez, megváltoztak a szokásaink, és Magyarországon már sokszor kívülállónak érezzük magunkat.

„Nem lehet a nyugdíjig ugyanazokat a sztorikat mesélni"

A tudományos pálya kilátástalansága az ország szellemi állapotáról is borús képet vetít előre.

A gyermekvállalás vízválasztó lehet egy külföldön élő pár életében. Annáék sokat gondolkodtak, de az angol rendszer sokkal átláthatóbbnak és biztonságosabbnak tűnt számukra. – Mindent összevetve Angliában jobb szülni. Ebben korábban csak bíztam, de már egyértelműen állíthatom, így igaz. A magyarországi ismerőseim esetei általában arról szóltak, hogy az orvos hogyan élt vissza a hatalmával és a tudásával. Ennek nem akartam kitenni magunkat. A szülés után is felmerült, hogy hosszabb időre hazamenjünk, de a munkánkat mindketten szerettük, nem akartuk feladni az itteni életünket. A magyar nyelvű környezetet kint is meg tudjuk teremteni, otthon szinte csak magyarul beszélünk, és sokszor találkozunk magyar barátokkal is.

A környezet természetesen felveti az elfogadás és a beilleszkedés kérdéseit is, hiszen külföldön az ember mindig a saját bőrén kénytelen tapasztalni az idegenséget. – Itt, ahol mi vagyunk a „mások”, jobban elfogadják a másságot, mint Magyarországon, legyen szó rasszról, kultúráról, fogyatékosságról, vagy másfajta gondolkodásról. A mi értékrendünk pedig jobban illeszkedik ehhez a kultúrához, mint az otthonihoz.

Vagyis bár számos nyilvánvaló előnye van a londoni életnek, Anna számára elsősorban a gondolkodásmód az, ami megkülönbözteti a két kultúrát. – Az itteni rendszer nem tökéletes ugyan, de jól működik. Természetesen vannak dolgok, amik Magyarországon jobbak. Otthon az emberek nagyon sokat panaszkodnak, de őszinték. Itt kevésbé őszinték az emberek, és a „How are you?–Not too bad” mögé rejtik fájdalmaikat. Ezzel együtt talán éppen a panaszkodás az, ami legkevésbé hiányzik.

Helyzetüket a brexit sem befolyásolja egyelőre. Anna párja kérvényezheti az angol állampolgárságot, és így vele együtt a gyermekük is, és ha szükségét érzi, Anna is megszerezheti hamarosan. – Ha pedig bedől a gazdaság, és nem lesz munkánk, inkább Hollandiába, esetleg Németországba vagy Svájcba költözünk.

Más utat járt be Áron, aki orvosként volt kénytelen külföldön szerencsét próbálni. – Az egyetem elvégzése után olyan szakirányt választottam, amely esetében lehetetlen volt rezidensi helyet találni Budapesten és vonzáskörzetében, ami a szakvizsga elengedhetetlen követelménye. Végül egy budai kórházba kerültem olyan pozícióba, ami nem számít bele a rezidensképzésbe, vagyis minden ott töltött munkanappal csúszott a szakvizsga lehetősége. Nyolc hónapot dolgoztam abban a kórházban, a felét önkéntesként, a másik felében havi 80 ezer forintos fizetéséért. Ekkor ismerősökön keresztül értesültem egy németországi állásról, így döntenem kellett, vagy maradok, és dolgozom havi 80 ezerért olyan állásban, ahol esély sincs rá, hogy szakorvos legyek, vagy elmegyek oda, ahol a lényegesen magasabb fizetés mellett rezidensi hely vár rám.

A döntésben nagy szerepe volt a hálapénz intézményének, ami Áron szerint „undorító része a magyar egészségügyi rendszernek”. – Lelkileg nagyon megterheli a kezdő orvost, idővel azonban sajnos hozzászokik. Eleinte igyekeztem mindent visszautasítani, de csak belecsúsztatják a zsebembe a pénzt, amit persze elköltök, mert havi 80 ezer mellett tényleg szükségem van rá… és mire észbe kapok, már számolok vele. Az egyik műtét előtt a beteg hozzátartozói átnyújtottak egy borítékot, hajthatatlanok voltak, így végül eltettem. Később belenézve derült ki, hogy csaknem egyhavi fizetésemet rejti. Mindezt a beavatkozás előtt. Csak bámultam magam elé, képtelen voltam elhinni, hogy ennek tényleg így kell működnie. A műtét persze jól sikerült, számomra mégis ez az eset jelentette a mélypontot. Németországban talán többet dolgozom, mint otthon, de a munkámért normális fizetést kapok, és nyoma sincs hálapénznek, minden tisztán megy.

Miután itthoni életét felszámolta, Áron autóba ült, és meg sem állt Freiburgig. Néhány hónap múlva a felesége is követte, aki szintén orvosként talált magának állást. – Onnantól kezdve nyakig merültünk a munkába. Szépen gyarapodtunk, de alig láttuk egymást, és egyáltalán nem volt időnk rá, hogy hazautazzunk. Az első gyerekünk születése után a feleségem már nem ment vissza dolgozni, aztán jött a második, és azt vettük észre, hogy szinte alig jutunk haza. Egyre jobban hiányzott a család, a barátok és az ország. Azt hiszem, a haza szó igazi jelentését csak akkor érti meg az ember, ha távol van.

Az idegenség érzése Németországban sem kerüli el az embert. – A külföldieket, alig érezhetően ugyan, de mégis másként kezelik a németek, összezárnak, és nem engedik igazán közel magukhoz. Nem véletlen, hogy a kórházban három emberrel barátkoztam össze: egyikük félig török, a másikuk guatemalai, a harmadik pedig német és japán szülők gyermeke.

A menekültválság miatt ugyanakkor egészen új jelentést nyert a másság és az idegenség fogalma Németországban, ami Áron és családja életére is hatással van. – A magyarországi propagandától nekem is felfordul a gyomrom, de azt sem hallgathatjuk el, hogy a bevándorlók jelenléte Németországban nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy az emberek egy része igenis tart tőlük. Sok valóban szerencsétlen, háború elől menekülő ember érkezett Szíriából, és a közbiztonság nem is miattuk, hanem inkább az észak-afrikai bevándorlók miatt romlott látványosan. Ázsiából pedig sokan az ingyenes orvosi ellátás miatt érkeznek Németországba, legtöbbjük célzottan, pontos információk birtokában. Ennek az a hátránya, hogy az adminisztráció miatt alig marad időnk a betegekre, és ez nem csupán a mi szakmánkban okoz gondot. A menekült gyerekek bekerülnek az állami oktatási rendszerbe, van olyan osztály, ahol a tanulók hetven százaléka bevándorló, akikre, mivel nem beszélnek németül, a tanítóknak jóval nagyobb figyelmet kell fordítaniuk. A kapacitáshiány megnehezíti az integrációt, ami, akármilyen nyitottnak mondják magukat, feszültséget szül a többségi társadalom tagjaiban. Ennek a folyamatnak pedig egyelőre nem látni a végét.

Spéder Zsolt: Nincs magyar átok

2050-re várhatóan a magyarok lélekszáma másfél millióval lesz kevesebb mint jelenleg, alig fogja meghaladni a 8 milliót – mondja a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének főigazgatója.

Áron elárulta, bár a menekültválság hatásait is figyelembe vették a hazaköltözés tervezésekor, a döntés már jóval korábban megszületett. – Mindig tudtam, hogy hazamegyünk, de fogalmam sem volt, hogy mikor nyílik rá alkalom. Hét évre kiestem az otthoni ügyekből, nem voltak kapcsolataim, nem tudtam, milyen állásba mehetnék, és persze az sem volt elhanyagolható, hogy egy kórházi állás mellett vállalt magánpraxissal sem tudtam volna ugyanazokat a körülményeket biztosítani a családomnak. Ráadásul Magyarországon sokszor ellenségesen viszonyulnak a külföldről visszatérő kollégákhoz. Egy ismerősöm Németországban dolgozott éveken át, majd hazaköltözött a családjával. Azonban alig akadt olyan munkatársa, aki ne éreztette volna vele, hogy semmi jóra ne számítson az, aki külföldről jött vissza.

Ez a közvetett tapasztalat nem tette vonzóbbá a magyarországi munkavállalást, mint ahogy az sem, hogy ismét kapcsolatba lépett volna a hálapénz világával. Ám a honvágy legyőzhetetlennek bizonyult, Áronnak végül sikerült megoldást találnia – ami személyes szempontból siker, a milliárdos kormányprogramokkal ösztönzött hazatérés nemzeti ügyét tekintve viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Hazajöttek, ő mégsem itthon dolgozik: a család a nyugati határ közelébe költözött, míg ő Ausztriában praktizál.