Na, akkor némi szünet után begyújtok újra. Harmadik napja fúj a szél, az a hideg, ronda fajta. Még tovább szárítja az amúgy is kopogós földet, és még tovább hűti az amúgy is fagyos lelket. Hideg napok tehát. Tegnapelőtt volt az utolsó forgatási napom. Délelőtt még szakács voltam, este meg színész. Mindkettő passzió, de véresen komoly, félig át is sülök bennük. Médium. Lehet belém költözni, majd én közvetítek. A látványkonyhából. Kedves nézőim, mindez nem csalás, nem ámítás, kémia csupán, közben szervesen illeszkedem a világba.
Tamás instruálja a szereplőket, Zsolt világít és beállít, most éppen milliméter pontosan, mert nagyon közeliek jönnek. A filmkészítésben az is izgalmas egy amatőrnek (ez lennék én), hogy egyszerre kell mozgásra figyelni, állapotban lenni, szöveget mondani, kamerát és fényt érzékelni, partnerre reagálni, kül- és belvilágot kizárni, ráadásul úgy, hogy most nem az van, hogy te csak hozd magadat, mert mi közöm van nekem egy morcos, félig tót, félig ruszin paraszthoz, akit éppen két kézzel ver az Isten a múlt század negyvenes éveinek derekán.
Egy mindenes feljegyzései (45. rész) | Magyar Hang
Ráadásul az van, hogy én baromira bírom a Zsolt humorát, de az átállások közben olyanokat mond néha, hogy még a jelenetben is rázna a röhögés, miközben a történet szerint a meggyilkolt lányom éppen kiterítve fekszik a konyhaasztalon, ha nem lennék mindeközben magam számára is meglepően fegyelmezett, én, aki ugye a valóságban is képes vagyok széttrollkodni egy temetést, nyilván a beteges halálfélelmem miatt. És azért abban el lehet szállni rendesen, ahogy a füstben a statiszták mormolják a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Még akkor is, ha közben az ember nagyterpeszben préselődik egy kredenchez, hogy húsz centivel alacsonyabbnak tűnjék.
Egyébként, ha már statisztéria, utoljára Pasolininél láttam ennyire hiteles arcokat. És hoztak magukkal rétest. Lebont, leszerel, elköszön, hazamegy. Kár. Szép napok voltak. Kamaszkoromban, amikor a világ még fájdalmasabbnak tűnt, mint most, amikor visszasírom azokat a fájdalmakat, Karinthy Gábor volt az egyik kedvenc költőm. És egyben a legizgalmasabbnak tűnő figurám az egészen rendkívüli Karinthy-klánból. Nem a fékezhetetlen agyvelejű Frigyes, nem is a klasszikus próza könnyed mestere, a Ferenc, érdekes módon nem a bohém vonulat, hanem az őrült. Mert olyan képeket és fényeket vélt látni, mint én magam oly gyakran akkoriban, és még ma is, bár egyre ritkábban. Mint Csontváry vagy Csáth Géza. A felelősségük a sorsomért határtalan.
Egy mindenes feljegyzései (44/2. rész) | Magyar Hang
Mert más ember lesz abból, aki rajtuk szocializálódik, no meg a The Doorson, mint abból, aki kívánságműsorokon, diszkóólakon és kurzuslovagokon. Az feszt ráfarag, miközben azt tanulja, hogyan kell a dudát fújni. Karinthy Gábor például ezt írta Csalán című versében:
„Fölgyújtom és felperzselem
magam előtt az utakat
és felperzselem magamat,
ki jön velem?
Ki tart velem, kit érdekelnek
kalandok és őrületek,
kit érdekel a szeretet,
amely magát és másokat
hamuba, lángba fullaszt!
Ki örül a kínok kínjának?!
Ki örül fényes délben a lángnak,
amit vakon meggyújt a vágy…
Ki hiszi a legmérgesebb
csalánról, ahogy én hiszem,
hogy a legistenibb virág?!”
Magányos volt, mint egy cédrus, csodagyerek, depressziós és skizofrén, ahogyan ezt ma már-még mondják. Emlékszem a vékony, papírkötéses kiadvány illatára. Könyvtáriraktár-szaga volt, erős, átvette a bőrdzsekim belső zsebe, amiben magammal hordtam. Összenőttek egymással és velem, kilencvenkét vers, egy kabát és az állandónak gondolt jelen. Nemrég megjelentek az összegyűjtött versei (Helikon Kiadó), ebben van plusz nyolcvan még. És mennyi tűnhetett még el, novellákkal, regénnyel lakások és intézetek polcairól.
Egyébként meg ki a bolondabb, az önfelszámoló világ számlálóbiztosai, vagy azok, akikre rámondják ők, hogy bolond? És ki és mi a normális? Most már normálisabb vagyok, csak és csupán azért, mert a Karinthy Gábor Bús dáridó című, kimondottan adys versében először egy szó állít meg, és nem a spleen, vagy csak öregebb? A szó meg az hogy lakzi, így k-val, ami ugye a lakodalomból származik, és azon tűnődöm, hogy mikor és miért lett belőle írásban is lagzi, ami tehát nem pont olyan, mint a bicikli és a bicigli, valamint a különben és a külömben. És itt, ezen a ponton világosan látom azt a pillanatot, amikor a finn fordítóm megcélozza a sarkot ezzel a kézirattal, és üvöltve felhívja a kiadót, hogy vagy azonnali honoráriumemelés, vagy keressenek mást ezzel a szövegtesttel, és rohadtul nem érdekli, hogy a Turku–Tampere–Helsinki háromszögben ezrek maradnak nélkülem.
Egy mindenes feljegyzései (43. rész) | Magyar Hang
Lassan átmelegszenek a csempék, elszunyókál bennem a hírhedt kalóz és időcsempész, magára hagyom, hagy bóbiskoljon, kimegyek a konyhába, csirkét főzök rizzsel, zöldborsóval és gombával, gyömbérrel, csilivel és fokhagymával. Szép színes lesz. Közben forró húslevest iszom bögréből. Aztán kimegyek fiatal csalánt szedni, szörpnek valót. És ez jut eszembe, magamtól, valahol bent a fejemben: nem bírtam már a zajt, a lármát és megfogtam egy istennő lábát. És közben nem maradt már semmi másom, csak a titkos identitásom.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
