HIRDETÉS
Kezdőlap Belföld „A vásárlás n...

„A vásárlás nekem az egyetlen mulatságom”

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük!


HIRDETÉS

– Életet mentettél, fiam – mondja János bácsi, amikor megérkezem hozzá.
– Miért mond ilyet? – kérdezek vissza aggódva.
– Húsz perce ittam meg a borom utolsó pohárnyi maradékát – válaszolja, és a kötelezően ajánlott távolságtartás szabályával, valamint hajlott korával mit sem törődve szalad-rohan hozzám az új szállítmányért. Nem engedek neki.

– Hová vigyem a borokat, Jani bácsi?
– Hová, hová, hát a pincébe! Bor nélkül a pince csak gödör.

Áprilisban már írtam róluk. Hogy van egy aprócska zsákfalu, tele öregekkel, közülük néhánynak pár hetente bevásárolok, legalábbis most, vírus idején. Kétszáz lelkes település, régen volt boltja kettő is, aztán mindkettő bezárt. Tavaly nyáron az egyik újra próbálkozott, de januárra ismét tönkrement. Tizenhárom kilométerre van a legközelebbi város, ott lehet vásárolni, napi három busz és két vonat megy be, de az elmúlt hónapokban egyikre sem volt ajánlatos felülniük az öregeknek, mert hát ugye „maradjanak otthon”.

„Ott döglenék meg a kórházban”

Három házhoz járok, most János bátyáméknál kezdek. Van fagyasztószekrényük, tíz éve kaptak egy működőt, de már mások által levetettet, azóta a kiskonyhában állt, amit – mármint a kiskonyhát – már hosszú ideje csak tárolóhelyként használnak. Régen pedig kemence is volt benne, Terike néni utoljára negyven éve, egy családi ünnepre sütött benne igazi, kovászos kenyeret. Azóta már az anyjától kapott őskovász is a feledésé, meg a kemence is, lebontották. A szegény múlt szimbóluma volt. Akkor még nem tudták, hogy ma a gazdag jelené is lehetne.

Helyén a bicikli meg a fűnyíró áll, utóbbit János bácsi rendre nem tudja beindítani. Ilyenkor fizet a javításért, és visszasírja a kaszát, amit ma már nem bírna el. Pedig az nem foglalt el ennyi helyet, meg büdös sem volt. Az egyre ízetlenebb évtizedek alatt átszoktak a legolcsóbb bolti kenyérre, de az öregnek fáj tőle a gyomra, erre hivatkozva most, hogy a vírus miatt vásárolok nekik, rendre pálinkát is rendel tőlem. Úgy tűnik, ha a kenyér rendben volna, akkor mástól fájna a hasa, pálinkára bizonyosan igényt tartana. Szerencsére tudok neki hozni jóféle kis üstit. A bort még le sem viszem a pincébe, de az öreg már le is mosatta Terikével az üveget hipós vízzel, és a pálinkát meg is kóstolta: – Jó lesz, Balázskám, maradhat – mondja huncutul mosolyogva.

A budapesti agglomeráció egyik hipermarketjében szoktam nekik vásárolni, ahol azt is ráírják a számlára, mekkora tömegű árut vettem. Ez a korábbi hetekben – a többi családdal együtt – bőven hetven kiló fölött volt, most alig a fele.

– János bácsi, hogy van az, hogy egyre rövidülnek a bevásárlólisták?
– Nem tudom, fiam – válaszolja, aztán tereli a témát: – Hát, ugye van ez a „mélyhüttő”. Azt telirakja a Terka, oszt azzal elvagyunk hónapokig.

HIRDETÉS
„Beszélünk a migrációról, de a belső migrációról senki nem beszél”

– No, de eddig is megettek kéthetente néhány kiló ezt-azt, nem a „hüttőn” múlik, hogy kevesebbet rendelnek! – replikázok. Mismásol még az öreg kicsit, azután bevallja, hogy Terike néni az elmúlt hetekben bizony be-beszökött a városba vásárolni. Akad a faluban autós ember, aki jó pénzért bevisz bárkit.

Kora délután van. A községben ilyenkor már nagy a csend. Mert hát flexelni meg füvet nyírni hajnalban meg reggel szoktak a helyiek, legföljebb este, ilyenkor mindenki dolgozik. Mármint a munkahelyén, a városban. Már akinek van. Két negyvenes nő biciklizik éppen, a múltkor őket láttam sétálni, most is szépen kisminkelték magukat, jár ez a bekötőútnak, amelyen a főútig és vissza kerekeznek, nekem, a ritka vendégnek, meg persze maguknak is. Az ilyen dolgok tartják életben az embereket, pláne karantén idején, amikor a szokásosnál is kevesebben jönnek ide – gondolom, miközben megérkezem Irma néniék házához.

Irma néniéknek van mobiltelefonjuk. Az első látogatáskor nem vették fel, mert nem volt rajtuk olvasószemüveg, és ismeretlennek tűnt nekik a számom, azóta már felveszik. Arról híresek, hogy azon nagyon ritka családok közé tartoznak helyben, akik művelik a földjüket.

– Csókolom, Irma néni, Balázs vagyok, megyek pünkösdkor, mit vigyek?
– Köszönöm, de nem kell semmi, kisfiam – mondja néhány nappal az indulásom előtt –, disznót vágunk, bevásároltunk.–

– Tényleg ne vigyek semmit?
– Kisfiam, értesz te magyarul? – kérdez vissza, de úgy, ahogy manapság egyre kevesebben tudnak: van a hangjában annyi humor és kedvesség, ami miatt lehetetlen megsértődni rá.

HIRDETÉS

Rendben van. Megkérdezem, vehetnék-e tőle néhány tucat tojást, mert tudom, hogy a tyúkjai szabad tartásúak, ami a Nébih besorolása szerint a legjobb, 1-es kódú tojásokat jelenti, ilyenekkel városon nem vagy csak nagyon drágán találkozni. – Már félretettem neked harmincat, hátha jössz – válaszolja. Hosszasan vitatkozunk azon, hogy csak akkor vagyok hajlandó elfogadni, ha kifizethetem. Belemegy.

Ennyit ér a kijárási tilalom

Most csak afféle nyári vágás volt náluk a szomszéddal közösen, a rájuk jutó fél disznó nyolcvanöt kiló volt, gyorsan feldolgozták, aztán a fia, Tibi, aki a böllér volt, már ment is dolgozni. Amikor délután megérkezem, Irma néni éppen kapál levezetésül. Ezt a levezetésült csak én mondom, és halkan, neki természetes. Kijön a férje, Tibor bácsi, nyújtja a kezét. – Nem lehet, Tibi bá’, tudja, még érvényben vannak a távolságtartási szabályok – mondom. Csak legyint, közelebb lép, és meglapogatja a vállamat. Nincs értelme odébb szökellni, csak kinevetnének.

Nem vesznek tudomást a helyzetről. Hiszen náluk mindig „maradjanak otthon” van, eltekintve attól, hogy Irma néni néha bemegy a városba vásárolni. Máshová nem járnak, hosszú évek óta. Misére mennének, de a faluban templom sincsen. A hajdani uradalmi lóistállóból átalakított kultúrházban vasárnaponként szokott lenni istentisztelet, de a pap a kevés érdeklődő okán már évek óta nem jár ki. Pedig aranyélete volt. Autóval jött, a körzeti megbízott soha nem szondáztatta meg, holott az atya a misebort mindig tékozló nagyvonalúsággal mérte magának.

Irma néni közben kilép a kiskonyhából, ahol eddig szöszmötölt, majd a kezembe nyom egy nejlonszatyrot. Benne a harminc tojás, egy kis eper, egy csokor friss kapor és gondosan becsomagolva nagy adag hurka, a reggeli vágásból. Megint kezdődik az alkudozás. Beláthatatlanul hosszú idő után arra jutunk, hogy a tojást kifizethetem, de a többi ajándék. – Na, majd legközelebb hozok maguknak valami ajándékot, hálából – mondom. – Elég lesz, ha a szatyrot visszahozod – válaszolja nevetve Irma néni, és indul a kert felé. A kukoricát estig még meg akarja kapálni.

„Még gyertyát se bírok venni” – Cikkünk hatására munkát kaptak Tiborék

A helyben csak Büdös Banyaként emlegetett Piroska nénit hagyom utoljára. Nem büdös, de szinte mindenki utálja a faluban, mert igen veszekedős, rosszindulatú, kicsinyes meg pletykás is, nincsen hát, aki vásároljon neki. Állandóan leskelődik, még a kapuhoz sem érek, ő már jön ki a házból. Műfogsort és hallókészüléket továbbra is csak ünnepi alkalmakkor visel (a pünkösd a jelek szerint nem az), alig értjük meg egymást. Nehezen mozog, beviszem a konyhájába a vásárolt holmit. Hatalmas kondér van a gázon.

– Mit tetszik főzni?
– Vizet melegítek a mosogatáshoz.
– Hát nincsen bojlere?
– Van, de azt csak kétnaponta kapcsolom be, spórolni kell az árammal.

HIRDETÉS

Úgy látom, a gázzal is, mert vannak ugyan konvektorok a szobákban, de a gondosan megőrzött cserépkályha előtt halomban áll a fa. Piroska néni elmúlt nyolcvanegy éves, fázós. Az egyetlen luxusa, hogy még mindig begyújt néha-néha. Azt mondja, most, a fűtési szezon végén kellene tüzelőt venni, mert ilyenkor olcsóbb, mint ősszel, amikor nagy rá a kereslet, de nem mer, mert fél, hogy őszig ellopják.

– Mondja, Piroska néni, loptak el valaha bárkitől tűzifát a faluban?
– Még nem, de bármikor megtörténhet – válaszolja. Így hát megvárja inkább az őszt a vásárlással.

„Ezért kevés az utas, Felcsútnál talán több van”

Közben behordok mindent, köztük az öt liter másfél százalékos tejet, merthogy Piroska néni azt szereti a legjobban. És hát véletlenül ez a legolcsóbb – teszem hozzá magamban. Nem egy kedves asszony, így dolgom végeztével nem marasztal. – Biztos menned kell, Balázska, én bezárkózok, elmosogatok, és leülök a tévé elé.

Valószínűleg nem mond igazat, a faluban azt pletykálják róla, hogy esténként nem zárkózik be, mert attól fél, ha baja esik, akkor a mentőknek rá kell törniük az ajtót, ami drága dolog.

– Balázska, ne gyere többet – mondja búcsúzóul. – Most, hogy már nincsen karantén, kéthetente bebuszozok a városba vásárolni. Az nekem az egyetlen mulatságom.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

40,884lájkolóTetszik
3,798követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Fogy a levegő – Magyar Hang-ajánló

Interjú Ascher Tamással és Tompa Andreával. Abszurd komédia karanténra és drága tesztekre. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek