Ki akarja megművelni a magyar földet? Miért nem szerencsés a gazdák ellen politizálni és ennek milyen következményei lehetnek? Hová tűntek a gazdák az elmúlt tíz évben? Milyen hatással lesz a háború az agráriumra? Sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Karátson Gábor Kör szervezte vitaest-sorozat keddi eseményének résztvevői.
– A beszélgetés alapjául szolgáló műhelymunkát még egy másik világban kezdtük el – nyitotta meg a Karátson Gábor Kör vitaest-sorozatának keddi állomását Tompos Ádám, a Magyar Hang munkatársa, az esemény moderátora. – Azóta kitört egy háború a szomszédunkban, és a korábban történelmi kontextusban felidézett hatósági ár és jegyrendszer mára ismét valósággá vált. Ne feledjük, a világ két legnagyobb gabonaexportőre háborúzik egymással a vetési időszak előtt, ami a magyar agráriumra is komoly hatással lesz.
A Harmadik út című ökopolitikai program tavaly indult, a Kossuth Klubban tartott vitasorozatában – a tavaszi szemeszter címe: Amiről nem szól a választásai kampány – ezúttal a mezőgazdaság helyzete került fókuszba. Az est kissé provokatív címe előre jelezte a beszélgetés lehetséges irányát: Azé a föl, aki megműveli – de ki akarja megművelni? Nem is kellett csalódnunk, a magyar agrárium helyzete kapcsán a reményvesztettség és a sokszor megmosolygott (óvatos) idealizmus között egyensúlyoztak a vitaest résztvevői, a zárszó azonban kíméletlenül eldöntötte a kérdést.
De ne szaladjunk ennyire előre. A nyitó előadásban Kovách Imre, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat osztályvezető professzora arra kereste a választ, hogy aki alternatív dolgot valósítana meg vidéken, például zöld szellemben vágna bele a mezőgazdaságba, az ország mely részében próbálkozhat. A hazai földbirtok struktúrája ugyanis egyértelműen jelzi, hogy hol lehet keresnivalója az innovációban gondolkozóknak. Indulásként felidézte, hogy a magyar gazdaságok alig több mint 5 százaléka használja a földek közel kétharmadát, a nagybirtokosok dominanciája pedig mint az alternatív gazdálkodás, mind az agrárpolitika lehetőségeit meghatározza.
A jellemzően kis- és törpebirtokokból álló területek lehetnek vonzóak mindazok számára, akik a hagyományos intenzív mezőgazdaság helyett valami mást hoznának létre. Ez azonban, mint hamar kiderült, inkább csak elvi lehetőség, a szakmai, önkormányzati és országos politikai környezet ugyanis egyáltalán nem kedvez az alternatív gazdaságoknak. Kovách Imre nyugat-európai példákkal mutatta be, miként működik jól a vidéket revitalizálni célzó projektet, és ezekkel összehasonlítva mi a probléma Kelet-Közép-Európában.
A legnagyobb különbség, hogy amíg Nyugaton közösségi kezdeményezésként indulnak el a projektet, addig Keleten egyénileg, legfeljebb a családra támaszkodva vágnak bele a fejlesztésbe a vállalkozó kedvű földművelők. Ennek oka a hatalom attitűdjében (is) keresendő: Nyugaton a politikai szereplők jobbára felismerték, hogy sikert az együttműködéssel, a kezdeményezések felkarolásával lehet elérni, nálunk a helyi hatalom a források megszerzéséért folytatott versenyben vetélytársként tekint az alternatívokra, akiket minden eszközzel igyekszik meggátolni a céljaik elérésben.
Kajner Péter, a WWF Élő folyók programjának szakértője és a Harmadik út program társszerzője az est címére utalva elmondta, van egy „földéhség” egyfelől, hiszen az „irányítottan lezajlott földosztás” koncentrált birtokokat hozott létre, és sokan nem jutottak földhöz; másfelől azt látjuk, hogy a fiatalok nem szeretnének gazdálkodni. – Ahhoz, hogy valaki gazdálkodásba fogjon, vakhit kell – idézett egy érintett vállalkozót Kajner, aki hozzátette, a generációváltás elkerülhetetlen, hiszen a gazdák átlagéletkora 55 év felett van, nagy szükség lenne tehát a fiatalabb generáció szerepvállalására. – Elébe kéne menni, hogy ez a generációváltás ne további koncentrációt valósítson meg – hangsúlyozta.
A szakértő elmondta, ha az agrárium vezetőit, politikusokat kérdezünk, akkor azzal szembesülhetünk, hogy a területen minden rendben van, a gazdák dúskálnak a támogatásban. Ez az ő szempontjukból még igaz is lehet, de nem árt emlékezni rá, hogy a támogatottak felső 10 százaléka viszi el a támogatások közel háromnegyedét. Ennek eredményeként komoly vagyonok halmozódtak fel a mezőgazdaságban, ám ezek jelentős része ki is áramlott a szektorból. Ezért is rajzolódhat ki más kép előttünk, ha arra gondolunk, hogy az egyéni gazdák száma megfeleződött az elmúlt tíz évben. Innen nézve máris kevésbé tűnik vonzónak a mezőgazdaság.
Kajner Péter rámutatott, hogy az intenzív mezőgazdaság eljárásai nyomán rossz állapotba került talaj, illetve az aszályos időszakok mellett a hazai szabályozások miatt is sanyarú vízhelyzet sötét jövőképet vetített előre már önmagában is. Ezt tette még komorabbá Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja, a jelenlegi helyzetben ugyanis feltételezhető, hogy az ökopolitikai szempontok, a fenntartható kezdeményezések az eddigieknél is jobban a háttérbe szorulnak majd.
A mezőgazdaság területén a racionális motivációt helyettesítő vakhit kapcsán a beszélgetésen résztvevő Csányi Bendegúz Cegléd melletti Tulipános tanya példáját hozta fel, amely egy 30-40 családból álló közösség, amely mára szinte teljesen önellátóvá vált a zöldség-gyümölcs terén. Hozzátette ugyanakkor, hogy az „őslakosság” igényeit nagyon nehéz összehangolni a „gyüttmentek” elképzeléseivel, ami megnehezítheti a vidékre költöző (alternatív) gazdálkodók helyzetét, és hátráltathatja a mezőgazdaság szemléletváltását.
Ez utóbbira reflektálva Kovách Imre elmondta, sosem szerencsés a gazdák ellen politizálni, mert „övék a föld”. Ennek következményei pedig hosszú távon meghatározhatják a magyar agrárium helyzetét, és a változásra való hajlandóságot. A professzor hozzátette, hogy élesedni látszik a feszültség a vidéki és a városi lakosság között, „részint természetes folyamatok, részint politika által kreált ügyek miatt.” Holott a városi „jóindulatok” nélkül nehéz lesz bármit kezdeni vidéken – fogalmazott Kovách Imre.
Kajner Péter hangsúlyozta, igazi változást a nyitott gondolkodású, haladó szellemiségű, képzett fiatal gazdálkodók szerepvállalása hozhat. A generációváltás kapcsán ugyanakkor egy felszólaló néző elmondta, tapasztalatai szerint itt nem a fiatalok kerülnek helyzetbe, hanem „felvásárlás zajlik”. A vidéki környezetben felnőtt fiatalok többsége egyáltalán nem akar részt venni a mezőgazdaságban, a betelepülőknek szinte lehetetlen földet szerezniük, a támogatásokkal bőven ellátott nagygazdák számára ugyanakkor nem jelent gondot 3-4 milliárdot azonnal „kitenni az asztalra”, vagyis zsebből felvásárolni az eladó vált birtokokat. Ugyancsak nem látott esélyt az alternatív gazdálkodásra a néző, aki szerint a profit kényszere mindent felülír, így pedig nincs lehetőség a fenntartható mezőgazdaság megvalósítására.
Ha lehet még kiábrándultabb volt a következő hozzászóló, aki szerint felesleges a mezőgazdaság helyzetéről diskurálni, a döntést úgyis a politikusok hozzák meg. – Van itt akár egy szem politikus is – fordult a közönséghez a hölgy, aki a csend hallatán igazolva látta tézisét a vitaest relevanciájáról. – A mai magyar politikának az az érdeke, hogy odaadja a haveroknak a földet, és azok kiviszik a mezőgazdaság hasznát. Miközben tönkreteszik a földet, az ország éhen hal. Nincs jövő – fogalmazott feldúltan.
– A magyar vidék megújulását nem várhatjuk a földhöz juttatott szegény emberektől, mert ők nem képesek jövedelmező mezőgazdaságot létrehozni, és nem várhatjuk azoktól a lelkes városi fiataloktól sem, akik vidéken akarnak csodákat művelni – válaszolt az est címében feltett kérdésre Lányi András filozófus, a Harmadik út program szellemi atyja, és a beszélgetés-sorozat szervezője. – A megújulást azoktól a vidéki fiataloktól remélhetjük, akik megfelelő képzettséggel rendelkeznek – mondta, hozzátéve, hogy a legfontosabb kérdés ezek után az, hogy ezek a fiatalok miért nem maradnak vidéken, miért nem éreznek kedvet a gazdálkodáshoz. – Az egyik akadály, hogy a falvak nem olyanok, ahol ez a generáció szívesen élne, a másik pedig, hogy a vidéki fiatalság egyre kevésbé ért a mezőgazdasághoz.
Miután a magyar agrárium reménytelenségét szinte minden irányból szemügyre vehettük, Kovách Imre már említett zárszavában fogalmazta meg az est mottóját, amely messze túlmutat a mezőgazdaság területén, és általános társadalmi elvként is használható: „tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi rendszeren belül a változás nem elképzelhető”. Kiegészítésként hozzátette, hogy a rendszer nem elsősorban a NER-t jelenti, mert a probléma gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak vissza.
