„Ha a tőlünk nyugatra eső Gilvánfa községben lévő cigánytelepről nem költözött volna ide 11 cigány család, úgy még szomorúbb képet mutatna a lélekszám alakulása.” Tésenyből, egy ormánsági kistelepülésről származik ez a szomorú mondat, de megfogalmazhatták volna szinte bármelyik baranyai aprófaluban, annyira jellemző tulajdonság az elnéptelenedés abban a térségben. Nem is az adja e szavak igazi különlegességét, hogy hol rögzítették őket, hanem az, hogy mikor: pontosan ötven évvel ezelőtt, 1973-ban.
Igazán izgalmas az is, hogy mindezt mégis honnan tudjuk. 1971-ben a Baranya Megyei Tanács elrendelte minden település tanácsának, hogy vezessen közösségi krónikát, amiben rögzítették, hogy mi történt a falvakban, így minden településről került a megyei levéltárba egy példány. Ragadics Tamás szociológus ezekből a naplókból dolgozva készítette el az „Öröklött hátrányok – Visszatérő és megújuló konfliktusok a Sellyei járás »felzárkózó« településein” című írását, ami a minap bemutatott Máltai Tanulmányok legfrissebb számában jelent meg. Azt járja körül, hogy ezeken a településeken – Magyarország 300 legszegényebb falujában, mik a fenntartható öngondoskodás lehetőségei, Ragadics Tamás pedig ennek apropóján azt vizsgálta három ormánsági „fetén” (felzárkózó településen), hogy mennyiben erednek a falukrónikában rögzített problémákból, változásokból ezeknek a falvaknak a mai problémái.
Spoiler: nagyon is.
– Egyfajta spirális mozgás érzékelhető – fogalmazott Ragadics a kötet bemutatóján, és ezt a gondolatot a felzárkóztatás és a települések mindennapjainak egyik fontos helyszínével, az iskolával érzékeltette. – A kétezres évek közepén volt egy vita arról, hogy mi lesz a településekkel, ha megszűnnek az iskoláik. Nos, ezeken a településeken gyakran azt látni, hogy korábban már végbementek ezek a folyamatok. „Tésenyben 1975-ben szűnt meg az általános iskola, Hiricsben 1982-ben, Gilvánfa alsó tagozatát pedig 1983-tól „körzetesítették be” a magyarmecskei iskolába. Gilvánfán – a magasabb gyermekszámra való tekintettel – a kilencvenes évek elején újra megnyitotta kapuit az iskola, amelyet mindössze négy évig tudott fenntartani a község” – írja a tanulmányában Ragadics, amihez hozzáfűzte: a 2005-2006-ban bezárt iskolák között számosan voltak olyanok, mint a gilvánfai: a rendszerváltás után újranyitottak, de aztán ismét lakat került rájuk. Az iskola mellett persze fontos közösségi térként funkcionálnak a kistelepüléseken a kocsmák, a rendelők, sőt, még akár a gázcseretelepek is, de az iskola a legfontosabb: „A falvak kulcsfontosságú intézményként tekintenek a helyi általános iskolákra, melyek többsége a XIX. század vége óta működött a településeken. Az ötszáz fő alatti falvak esetében a vizsgált periódus a helyi összevont tanulócsoportos kisiskolák megszűnésének időszaka” – írja Ragadics. Hozzáteszi, hogy kulcsmozzanat volt sok helyen az iskolabezárás lassításának a bevezetőben említett tésenyi példa, amikor egy másik településről érkező cigány családok nemcsak az oktatási intézmény fennmaradásához, de a falu lélekszámának növeléséhez is hozzájárultak.
A kötetben megjelent másik tanulmány, a Kurucz Réka által írt, „rendszerváltó” polgármesterekkel készült interjúkból szintetizált A „Paraszti mentalitástöredékek a helyi társadalmakban – Társadalomtörténeti látkép vidéki településekről és helyi vezetőikről” is megemlíti az iskolák kivételezett szerepét. A Kádár-rendszer bukását követően több kistelepülésen jellemzővé váltak „az ugyancsak jelentős társadalmi munkával kivitelezett, a helyi társadalom prosperitását demonstráló presztízsépítkezések (sportcsarnokok, iskolák)”.
Hogy mely szegény falvakból lesz FETE, abban is nagy szerepe van a helyi iskolának, pontosabban az oda járó gyerekeknek: vizsgálják hozzá a születési arányszámot, a fiatalkorúak arányát a teljes népességből, a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesítettek arányát 24 éves korig, és az általános iskolát el nem végzettek arányát a tizenöt évesnél idősebb népességből.
Mindez azért is fontos, mert ahogy Vecsei Miklós, miniszterelnöki megbízott, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke írta az ebbe a kötetbe szánt tanulmányában, hogy „felzárkózó településeken átlagosan kétszer (néhány településen négyszer) több gyermek születik, mint más területeken, az édesanyák pedig az országos átlagnál tíz évvel fiatalabban hozzák világra első gyermeküket. Ez azt jelenti, hogy húsz év múlva ezeken a településeken születik majd a gyermekek 7-8 százaléka.”
Hajdú Krisztina gyermekpszichológus is arról beszélt, valamint F. Lassú Zsuzsával közös dolgozatában is arról írt, hogy noha a FETE program során igyekeznek a „fogantatástól a foglalkoztatásig” végigkísérni a szegény falvakban felnövő gyerekeket, de kiemelt fontossága van annak, hogy az „első ezer napjukban” kiemelten odafigyeljenek rájuk. Munkájuk sikerét – írják – „hosszú távon látják”, megmutatkozik például az iskolai lemorzsolódásokban. Ehhez Hajdú Krisztina azt tette hozzá kérdésünkre, hogy ezek legtöbbször tizenhat éves korban, a törvényileg előírt tankötelezettség lejártakor, illetve az iskolaváltások környékén szoktak bekövetkezni, ezt próbálják megakadályozni a családmentorok és szociális munkások.
Ez tehát az iskolában maradás, vagy ha úgy tetszik az öröklődő nyomor megtörésének egyik lehetséges, egyéni szintje, de mit tehet a település annak érdekében, hogy kikerüljön a Ragadics Tamás által említett spirálból? A szociológusnak azért is tettük fel ezt a kérdést, mert számos ormánsági (és más régióban lévő, felzárkózó) településen történik az napjainkban, hogy a növekvő gyermekszám miatt újra igény támadt arra, hogy ismét megnyissák a falvak iskoláit, esetleg óvodáit, bölcsődéit.
– Az iskola léte messze túlmutat azon, hogy oda gyerekek járnak és tanulnak, egy kistelepülésen ennek az intézménynek komplex feladata van közösségszervezés szempontjából is. Munkahelyeket is teremt, együttműködést generál a szülők között, értelmiségieket vonz a településre. Ha belegondolunk, sok faluban az iskolabezárások következtében nem maradt a kilencvenes évek elejére diplomás ember, vagyis ha valakinek segítség kellett egy hivatalos levél megírásában, akkor nem tudott kihez fordulni. Az iskolák megmaradásánál figyelembe kell venni a méretarányokat is, de bizony kell hozzá a helyi, térségi politika szándéka, hosszabb távon legalábbis mindenképpen. Előfordult például, hogy 4-500 fős falvak is megtartották az iskolájukat: kerestek szövetségeseket, például az egyházat, aki fenntartóként lépett be a képbe. Megesett az is, hogy új profilt találtak az intézménynek és elérték, hogy más településekről járjanak hozzájuk. És persze sajnos létezik rossz példa is: tudunk olyan faluról, ahol a gyereklétszám egyáltalán nem indokolta volna, hogy bezárjon az iskola, ám az önkormányzat mégiscsak így döntött, elsősorban gazdasági okokra hivatkozva. Azóta is komoly elvándorlás sújtja azt a települést – mondta a Magyar Hangnak a szociológus.
Pálné Kovács Ilona jogász, politológus, akadémikus, a Máltai Tanulmányok tudományos tanácsadó testületének tagja pedig amolyan kísérő, kommentáló interjút adott a fenntartható öngondoskodást bemutató kötet apropóján. Ragadicshoz hasonlóan ő is egyfajta szövetségkötésről beszél, szorgalmazza, hogy kisvárosi, nagyközségi központok jöjjenek létre az „elszegényedő tömbökben”, mert így komplett régiók szakadnak le, ahol már nem tudnak hova segítségért fordulni. – Így aztán óriási akadály lesz a földrajzi távolság és a szegénység összesűrűsödik, nagyobb térségekben – jegyzete meg, ennek enyhítését abban látja, hogy hozzáférést kell biztosítani a szolgáltatásokhoz például a tömegközlekedés megszervezésével. Az iskolákat, ha közvetve is, de ő is szóba hozta, amikor arról beszélt, fontos lenne, hogy a kistelepülések fiataljai tartsák meg a kapcsolatot a szülőfalujukkal, miután továbbtanultak. Egyfajta parasztpolgárság létrejöttéről is szólt: idővel ez a réteg lenne az, amelyik felszámolhatja azt a fajta hierarchikus, függőségekre épülő vidéki berendezkedést, ami újra egyre jobban jellemzővé válik, különösen a legszegényebb településeken.
– Ehhez a közmunka nem elég – mondja Pálné Kovács Ilona, aki szerint még saját tulajdonra, tudásra van szükség és persze segítségre. – Nagyon sok időbe fog ez telni – mondja az akadémikus, aki szerint „ahogy most kormányoznak, az egy vakrepülés, mert akik működtetik az országot, azok mérhetetlenül kevés információval rendelkeznek a vidéki Magyarországról”. Önkormányzatok nélküli kormányzás helyett azt tartaná kívánatosnak, ha „helyben születhetnének tényleges, érdemi döntések”.
De ezekről már nem olvashatunk majd ötven év múlva a levéltárban közösségi krónikákat. Azoknak az írásával ugyanis a rendszerváltáskor felhagytak a baranyai falvak, utána pedig már nem írta elő számukra a megyei tanácsból lett közgyűlés.
