Az egykori budai kávéházak és éttermek legendás múltról és prózai jelenről mesélnek: a borról, amely „nemcsak mámort adott a magyarnak”, a szálka nélküli halászléről, a Fradi zöld-fehérjéről és az ország balekjáról. Ahol egykor Krúdy, Márai és Kosztolányi múlatta az időt, ma bankfiókot és gyorséttermet találunk. Irodalmi séta Budapesten – szesszel és feketével.
Kávéházzal szemben lakni? Kinek áldás, kinek átok. Krúdy Gyuláról persze nem nehéz kitalálni, melyik kategóriába tartozott. A kortársak sem igen csodálkozhattak azon, amikor nap mint nap a lakásával szemközti Bródy Kávéházban találták őt. Ahogy mellette a századelő más legendás alkotóit, művészeit: Csortos Gyulát, Molnár Ferencet, Kosztolányi Dezsőt vagy Márai Sándort. Utóbbi meg is emlékezett az óbudai időkről Szindbád hazamegy című kötetében: „Szindbád oly gondterhes emlékezéssel tartotta számon a helyeket, ahol még igazi bort mérnek, mint a búcsúsok a híresebb búcsúk és vásárok színhelyeit. Mert a bor nemcsak mámort adott a magyarnak, hanem feledkezést is. Ezért kedvelte a bort Szindbád nyugodtan és rendszeresen, ahogy magyar férfihoz illett.”
Nagy hely volt a Bródy, itt gyűlt össze az Első Magyar Nemzeti Asztaltársaság is, amely a kerület árváit igyekezett segíteni. Gálosfai Jenőné könyvéből, a Kockás abrosz, jó kadarka címűből többet is megtudhatunk az egykori óbudai vendéglőkről, így a Bródyról is. Nemcsak fontos alkotók, de mindenféle szakma képviselői jelen voltak: Rábel Jakab hentesmester éppúgy, mint Goldinger Márton kávéház-alapító vagy Homola Pál kalapos. Megfordult a kávéházban Környey Paula színésznő, Mosshammer Ottó hárfaművész, Goda Gizella operaénekes, és még Jászai Mari is. De a Don Bosco Szalézi Műveinek Szent Alajos Köre is rendre a Bródyban jött össze, szintén nemes célokat támogatva: színielőadást tartottak például a környékbeli árvaház megsegítésére. Hosszú múltra tekinthetett vissza ekkor már a kávéház, Bródy Imre először 1831-ben fogadott vendégeket a Rondellában, majd fia már a Mókus utcába települt át, a hely neve 1869-től Kaszinó lett. Aztán következett a régi Szentlélek tér, ami kissé előrébb volt a most így nevezett közterületnél, későbbi vándorlása során pedig érintette a Korona teret és a Kiskorona utca 7-et is. Sajnos ennek a vendéglőnek is betett a világháború, utolsó állomáshelye egy ideig a Kisgazda Párt irodájaként üzemelt, majd lett belőle „kultúrotthon”, a rendszerváltás előtt nem sokkal, 1988-ban pedig ebben az épületben talált otthonra Óbudai Társaskör.
A III. kerületi vendéglők nagy részét ide telepedő németek, illetve a velük érkezők alapították. Nagy hírűek voltak az óbudai vendéglősdinasztiák, jobbára beházasodni kellett, ha az ember labdába akart rúgni. Más eset volt a Sipos Halászkerté, amelyet nem őshonos kerületiek alapítottak, Milacher Imre 1883-tól vezette kocsmáját a Lajos utca 46. alatt. Igazán ismertté viszont nem ő, nem is az utána következő Milacher Rozália, hanem Sipos Károly tette a vendéglőt. Leginkább azzal, hogy éttermét – úttörő módon – halászkertnek nevezte el, és szinte kizárólag halételeket kínált az érkezőknek. Aki a századelőn szálka nélküli halászlére vágyott, mindenképpen Sipost kellett felkeresse.
Nem csoda, hogy amikor a Bécsi út egy részét elbontották, a Sipost a megőrzendő értékek között tartották számon, és Új Sipos néven a Fő térre telepítették. Ekkor lett a Lajos utcaiból „régi Sipos”, először a régi épületben, majd Fejér Miklósnak köszönhetően teljesen újraépítve, ugyancsak Régi Sipos név alatt. A Sipos, amit később is előszeretettel látogatott a politikai- és művészvilág, persze nem kizárólag a fennkölt társalgásoknak adott terepet. Erről tanúskodik az 1987-es Ludas Matyi-évkönyvben megjelent vicc: „Az óbudai ősszurkoló mesélte… Érdekes, változatos életünk volt a húszas években. Meccs után beültünk egy pohár sörre a Sípos halászkertbe. Egyszerre csak jött a propeller a túlsó partról. Egy csomó újpesti szurkoló kiszállt, bejöttek hozzánk, jól megvertek minket. A következő vasárnap aztán mi ruccantunk át hozzájuk. Akkor is jól megvertek minket…”
Azóta olimpikonoktól kezdve Orbán Viktoron át Sir Alex Fergusonig sok mindenki felbukkant a Régi Siposban, ez viszont a hitelezőknek nem volt elég, 2011-ben csődeljárás indult a cég ellen, a Régi Sipos pedig 2014-ben bezárt.
Térjünk át a II. kerületbe, legendás alakok ugyanis ott is megfordultak, ahol ezt nem feltétlenül sejtenénk. Ilyen volt a Széna téri, egzotikus Britannia (vagy Británia) kávéház, amely nem sokra rá már Bohuniczky Rezső alapító nevét viselte. A húszas évek elejétől aztán Gabrovitzné Gebauer Stefánia bérelte a helyet, aki az elbeszélések szerint itt ismerkedett meg a Fradi-alapító Gabrovitz Kornéllal. A feleség dönthetett így az alakuló klub színéről is, ő pedig, amint azt 2003-ban Saly Noémi várostörténész a Népszabadságban felidézte: a biliárdposztó zöldjére és az orgonalilára szavazott. A horgolt sapkából és sálból áll első mez ezeket a színeket is viselte, amíg csak ki nem mosták. (A történetet egyébként a családhoz tartozó Gebauer Imola jegyezte le.)
Addigra viszont járt már világhírű vendég is a kávéházban: Miroslav Krleza horvát író tett említést róla naplójában, amikor a frontról hazatértében Budapesten időzött. Épp a Journal de Geneve-et olvasgatta 1916-ban, amikor egy árny jelent meg előtte: „...világoskék trikóban, kabát nélkül, papucsként viselt kalocsni a lábán, hajadonfőtt, bal karja könyöktől lefelé hiányzik, a megmaradt csonk úgy lóg, mint valami marcipán szalámi, vagy inkább kenőmájas fehér bélben, véres, hólyagzó, friss sebhelyekkel tarkítva, gyűrött vászonnadrág, alsó ajkán kialudt cigarettavég, úgy bámul a kávéház ablakába, mintha a sírból nézne bennünket, aztán továbbmegy.” (A bejegyzést Lőkös István idézte 2016-ban a Hadtörténelmi Közleményekben.) Hasonló látomás feltehetően azóta sem borzolta a kávéházba érkezőket. A hetes szám alatt az elmúlt évtizedekben találhattunk sok mindent, a hetvenes években például a csábító nevű Éden Bárt, majd napjainkban már Burger Kinget és OTP-fiókot.
A Philadelphia Kávéház (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)
Haladjunk tovább a Krisztinaváros irányába, utunkon ismét Saly Noémi vezet minket. „A régi Krisztinaváros arculatához két dolog tartozott intenzíven: a templom és a Philadelphia. Ha valaki a Krisztinába ment, hát az egész biztosan vagy templomba, vagy kávéházba készült” – idézte a Budavára 1936-os tárcaíróját több mint fél évszázaddal később, a Budapesti Negyedben. És való igaz, az itteni plébánián esküdött örök hűséget Széchenyi István is Seilern Crescence-nek, a naplójába pedig ezt jegyezte fel: „...korán reggel a krisztinavárosi plébánoshoz. Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott. Kocsin haza Crescence-szal. Félix-nek sokat kell szaladgálnia a diszpenzációk miatt. Crescence-nál eszem. 7 előtt nálunk gyülekeznek. Én Ribordyval és Geyzával kocsizom a Krisztina-kápolnába. – Megvárom Crescence-t. Végigmegyek vele az egész templomon. Igen méltóságosan és határozottan viselkedünk (!)…”
A Philadelphiának persze ekkor még nyoma sem volt, 1898-ig kellett várni, hogy Fuith Lajos megnyissa azt. (A kávéház tulajdonosa pedig nem sokra rá már Szabó Samu volt.) A korszak amúgy is kedvezett a vendéglőalapításnak: a Philadelphia tőszomszédságában adták át az Alagút kávéházat, míg a másik oldalról a Krisztinavárosi Színkör Kávéház fogadta, egészen addig, amíg tönkre nem ment. (Később megvette a Philadelphia-tulaj Szabó Samu, aki büfévé szándékozott alakíttatni, de évtizedekig maradt még vendéglő, majd a ház a háborúban elpusztult.)
A törzsvendégek elmondása szerint Fuith arról a városról nevezte el kávéházát, ahonnan egy eltűnt barátjáról az utolsó hír érkezett. A Filaként emlegetett hely egyik legismertebb vendége aztán Szabó Dezső lett, aki 1925-től naponta megfordult itt. Somogyi Imre írta róla a Philadelphiában: „... nem volt nehéz meglelni. Az egyik legnagyobb tükörablak keretében ült. Mikor asztalához léptem, felriadt merengéséből és rám ripakodott: – Mit akar? [...] Balekja csak az országnak vagyok, de nem minden bábaképzőnek! Azt hiszi, hogy én fogok minden pörsenéses kamasz-nemzedéket bevezetni a magános gyönyörökbe?! Fel akartam állni és egy irtózatos gorombasággal elmenni, amikor csoda történt. Rám nevetett és azt kérdezte: – Iszik egy feketét? – Aztán elnézve fejem felett, intett valakinek. Kosztolányi lépett az asztalhoz.”
De Kosztolányin túl megfordult itt Ady Endre, Kaffka Margit vagy épp Karinthy Frigyes is. Az Ujság 1935-ben, a kávéház ellehetetlenülésekor írta riportjában: „Beszélgetés közben az egyik öreg pincér, Józsi bácsi jön az asztalunkhoz. Szabó Sándor, a fiatal főnök rámutat és megjegyzi: – Az öreg még Ady Endrét szolgálta itt ki. Józsi bácsi meghallotta ezt a megjegyzést és Ady Endréről, a Philadelphia egykori törzsvendégéről mesél. – Tetszik tudni, Ady úr a legerősebb snapszokat hozatta, egyik pohár a másik után ment le, de ö tovább ivott. Nagyon jó vendég volt kérem. Itt maradt reggelig, akkor a kártyaszobában össze kell tolni egy pár széket és azokon aludt. Máskor verseket irt, ráborulva a cimbalomra.” Cimbalomra ma már nemigen borulhat itt senki, ma már az Alagút utca 3. alatt is csak egy OTP-fiókot találhatunk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/38. számának Budai Hang mellékletében jelent meg, szeptember 17-én.
