A húsvét a kereszténység legfontosabb ünnepe, a hívők évszázadokon keresztül nagypénteken keresztutat járva idézték fel Jézus szenvedéseit és feltámadását. Eleinte a jeruzsálemi Golgotára vezető zarándoklatokkal emlékeztek Jézus kereszthalálára, de az iszlám hódítást követően ezt már nem tehették meg. Így születtek meg a keresztény közösségek saját kálváriái a városaik közelében lévő dombokon: a jelképes helyszíneken a stációik emlékeztettek Jézus szenvedéstörténetének mozzanataira, míg a magaslatokon három keresztet emeltek, Krisztus és a latrok szobraival. Ahogy máshol a világban, itthon is elsősorban a német ajkú közösségek emeltek kálváriákat, egykor a fővárosban több helyen is kialakítottak ilyen kegyhelyeket, legtöbbjük azonban már rég nem létezik.
A mai Rózsadombon már 1699-ben állt kálvária, de ennek emlékét csak az Apostol utca elnevezése idézi meg. Voltak stációk a mai Margit körúttól a jezsuiták egykori Veronika-kápolnájához, a Kálvária-hegyre vezető úton is, de mára már egyiknek sem maradt nyoma, a kápolna helyén ma Mansfeld Péter emlékműve található. Az 1800-as évek elején zajlottak itt először körmenetek, a mai Rómer Flóris utca vonalában futó Stáció utcáról indulva. A templomot is ebben az időszakban építették újjá, benne egy igazán különleges orgonával: a billentyűk színezése ellentétes volt a ma használatos hangszerekével, az egészhangok feketék, míg a félhangok fehérek voltak rajta. A kápolnát a második világháborúban találat érte, tetőszerkezete súlyosan megrongálódott. A Rákosi-rendszerben sorsa egyértelművé vált: lebontották.
Nagyon keveset tudni a pesthidegkúti kálvária történetéről. Egyes feltételezések szerint a Hidegkútra Buda visszafoglalása után érkező német ajkú telepesek emelhették valamikor a XVIII. század végén. Ez a közösség a ma is Ófalunak nevezett részen élt, ahol egy ideig a hajdani, elpusztult Árpád-kori Gercse falu megújított középkori templomába jártak a hívek, később azonban megépítették a korábbi falusi templom romjainak helyén a sajátjukat, a mai Sarlós Boldogaszszony-templomot. Egykoron innen indultak a két kilométer hosszú keresztutak a sziklás hegytetőn álló kálváriához.
Noha keletkezésének pontos ideje nem ismert, de 1778-ban már hivatkozási pontként jelenik meg egy, a hidegkútiak és az óbudaiak határvitáiról szóló térképen. A két település határa akkoriban ugyanis a Kálvária-hegyet is magában foglaló gerincen húzódott. A második világháború után a svábokat kollektív bűnösnek kikiáltva telepítették ki, az itt élők közül 1300 embert elsősorban a németországi Mosbach körzetébe deportáltak. Csak a rendszerváltás után tért vissza a nagypénteki keresztutak hagyománya a pesthidegkúti közösség életébe, de addigra a kálvária állapota nagyon leromlott. 2002-ben egy helyi plébános, Bognár Lajos – az ő nevéhez fűződik a gercsei templomrom újjáépítése is – kezdeményezésére újulhatott meg.
A főváros egyik legrégebbi, ma is látható kálváriája Óbudán, a Bécsi út fölött húzódik. Az út a Szent Margit kórháznál, a Kiscelli utcában kezdődik az első stációképpel. Innen vezet tovább a kálvária az egykori Zichy-kastély alatt levő parkhoz, majd szerpentinszerűen fordul a Doberdó útra és a kastély előtt vezet a hegyoldal egyenes útján a Golgota három keresztjéhez. Az utolsó stáció már a Golgota-domb alatt áll és az út innen vezet le a bővizű forrást rejtő Szent Vér kápolnához.
Ez a domb valamikor a szőlőműves óbudai német polgárok fontos kegyhelye volt, köszönhetően a Zichy családnak, amelynek tagjai az 1700-as évek elején értékes kegyszoborral, az ausztriai Mariazell Madonnájának másolatával tértek vissza a török végleges kiűzéséért hálát adó zarándoklatukról. Így lett a szőlőhegy Klein Mariazell, azaz Kiscell, ahol a század közepére felépült az a trinitárius kolostor és templom, amely a kastély mellett ma a Kiscelli Múzeum otthona. Kühtreiber Antal óbudai molnármester ekkortájt egy nyitott falú stációt építtetett a kolostortól nem messze, ennek falfülkéjében az oszlophoz kötözött, szenvedő Krisztus szobra állt. Később ezt az óbudai német ajkú közösség lebontotta, és helyén 1812–1814 között új, barokk kápolnát emeltek – ez lett a később Szent Vér névre keresztelt kápolna.
A fennmaradt elszámolási iratok szerint 1815-ben állították fel a ma is látható kálvária tizennégy stációját, 1822-re pedig az egész együttes kiépült. 1923-ban a Nemzeti Újság szerzője így írta le ezt a helyet: „Tavaszi szellő zizzen. Lágyan fölkapja a reszkető szót, szelíden megtáncoltatja a levegőben és labdázni kezd vele és visszadobja felém a Kiscelli-hegy tetejéről. Az árnyék már semmivé foszlott, egyedül vagyok már a réten, a régi Kálvária három keresztfája alatt, egyedül merengek a húsvéti mezőn, míg alattam szürkén porzik a vedlett, elkoldusodott Óbuda. A süppedt fedelű házak gondja fölött a Golgota keresztjének az árnyéka magasodik a tavaszi égre. Három elegáns frakkba öltözött fecske most sietve száll a fejem fölött vígabb tájak felé. A nagy néma sárga kastély alatt, ahol az ódon bútorok között – mondják – Mária Terézia krinolinja suhogott egykor, két fekete ruhás öregúr járja éppen a kálváriát. Megállnak minden stációnál, egyszerre leveszik a kalapjukat, némán morzsolják az imádságot. Azután mennek tovább a magasság felé, ahol a Megváltó keresztje int feléjük. A két öreg bácsi egészen egyforma: tiszták, fekete ruhások, szótlanok, lassú járásúak. Milyen szép lehetett valamikor itt a réten, húsvét vasárnapja. És nem maradt meg belőle semmi. Az elhagyatott régi temetőben, ahová most már temetkezni sem jár a város, csöndesen porladnak fejfáik alatt és a szép polgárias gránitkövek alatt a Lottikák, (…) a hatalmas termetű székálló legények, akik az ökröt sütötték a réten, mind, mind, akik itt mulattak valaha húsvét délutánján, mialatt messziről vidáman, diadalmasan himnuszt zengve szóltak a Vár harangjai. Merengve nézem a néptelen rétet, a temetővé fagyott jókedvet és sóhajtva elindulok én is az első stáció felé. A nagypéntek elmúlt, megjöttek a harangok Rómából, de azért csak járjuk tovább a kálváriát...”
A hosszú évtizedek alatt a stációk és a golgota szobrai többször is megrongálódtak, 1929-ben az egyik keresztet, melyen az egyik lator is függött, villámcsapás törte ketté. Később, a második világháború során a stációk és a szoborcsoport is komoly sérüléseket szenvedett. A feszületen a korpusz szétfagyott, a bal lator a keresztjével együtt teljesen megsemmisült, Szűz Mária és Szent János evangélista szobrairól hiányzott a fej és mindkét kéz. A Golgota-szoborcsoportot 1981-ben a közterületi szobrokért felelős Budapest Galéria megbízásából restaurálták. Ugyan a kilencvenes évek végén újabb állagmegóvási munkákat végeztek, de idővel a stációképek megrepedtek, egyes alakoknak a karja vagy a lába szinte teljesen elmállott, míg Máriának az arcvonásai váltak felismerhetetlenné. Óbudai magánszemélyek és civilszervezetek kezdeményezésre, komolyabb állami támogatással végül 2013-ban renoválták teljesen a kálvária tizennégy stációját, amelyek képeit Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész készítette. Egy évvel később restaurálták a szoborcsoportot, majd 2015- ben Szent Vér kápolna is megújulhatott.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/11. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg március 14-én.
