Az újságíró rémálma, hogy interjúalanya átveszi a beszélgetés irányítását, végül pedig kizárólag arról lesz szó, amiről utóbbi nyilatkozni szeretett volna. Hiába készül a sajtómunkás számos, az olvasókat is érdeklő kérdéssel, a vele szemben ülő csak médiumnak tekinti őt, akin keresztül kommunikálhat a nagyvilággal. Pedig hát mind emberek vagyunk, a másik is az – válaszolnia kellene, nem kinyilatkoztatni. Az ilyesmit hagyjuk meg Istennek.
Ebből a szempontból akár logikus is lehet, ami az Interjú Istennel című filmben történik. Jelesül, hogy az alany pontosan tudja, mit akar elmondani, eltéríteni magát nem hagyja attól, akárhogy is próbálkozik a jeles zsurnaliszta, Paul Asher (Brenton Thwaites). Azaz, hogy akárhogy is próbálkozna, merthogy Perry Lang filmjének főhőse a legkevésbé sem tesz így. Élete egyébként sem alakul a legjobban, felesége épp elhagyta őt, kezd szétesni minden, amikor a parkban felbukkanó interjúalany váratlanul közli: ő Isten.
Paul nem kiált segítségért, bár hiszi is, nem is, amit hall. Inkább olyan bonyolult feladványokkal igyekszik tesztelni a Mindenhatót (David Strathairn), mint hogy mennyi két négyjegyű szám szorzata, majd végigkérdez mindent, amit a Bibliából már egyébként is tudhatna. Teológiai képzettségű hősünk ezek után még kétszer találkozik az Úrral, de még a végén is kétségei vannak afelől, kivel beszélget ő valójában. Persze kiderül, amit végig sejtünk: ez az egész valójában az ő élete megoldását szolgálja, és nem Mózes kései utódja lesz, csupán egy boldogabb ember.
Ez esetben viszont felesleges Paulra újságíróként, sőt, szakmája egyik legjobbjaként, a beszélgetésekre pedig interjúként tekintenünk. A hívő ember is már csak olyan, hogy válaszokat szeretne kapni a világ folyására és a saját mindennapjaira vonatkozóan, legyen épp médiamunkás vagy birkapásztor. És könnyen lehet az az érzésünk, hogy a Paul által feszegetett kérdéseket ugyanúgy fel tudta volna tenni bárki más, végzettségre való tekintet nélkül. Akkor hát minek rabolta az Úr drága idejét ez a feszültségét levetkőzni képtelen, egyébként Afganisztánt megjárt újságíró?
Mi másért, mint hogy egy kis bizonyosságot nyerjen, amiből a néző viszont sajnos keveset fog visszakapni, mert ahhoz viszont túl direkt a történet. Dicséretes lenne pedig a végeredmény, ha szereplőhöz hasonlóan mi is erőt meríthetnénk a találkozásból, erőt a folytatáshoz, a jobbá váláshoz és kapcsolataink, személyiségünk újragondolásához. Thwaites karaktere viszont túlzottan nem kerül közel a nézőhöz: csak annyit látunk, hogy nem ért a szakmájához, ráadásul igazán nem is töri magát, hogy feleségét visszaszerezze.
A kritikákból pedig jól látszik, hogy az Interjú Istennel nem igazán nyerte el sem a hívő, sem a vallástalan nézők tetszését. Nem is könnyű kitalálni, melyik réteget próbálja megszólítani, hiszen feltételezhetően sem a keresztények, sem az ateisták, vagy mások nem azokat az olcsó paneleket dobálgatnák, mint Paul. Neki marad, hogy megkérdezze, van-e pokol, mennyi kettő meg kettő, és mi az élet értelme. Mindenki másnak érdemesebb előkapnia a Szentírást, vagy akár a vonatkozó Monty Python-filmet. Esetleg egy Ingmar Bergman-klasszikust, ha már a rendező tényleg nem átallotta 2018-ban elsütni, hogy egy sakktábla elé ülteti le az embert és Istent.
