1953. március 9-én temették a néhány nappal korábban meghalt Sztálint. Ezen a napon a róla elnevezett város róla elnevezett vasművében csendes emlékezést tartottak a munkások.
Sztálin halála
„Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni” – jelentette be 1953. március 5-én, 21 óra 50 perckor a moszkvai rádió. Az idős Sztálin a betegségei – magas vérnyomás, mozgásszervi betegségek – ellenére is folytatta hedonista életmódját. Február 28-án Moszkvától néhány kilométerre, Kuncevóban álló dácsájában hívta a politikai vezetés krémjét, Hruscsovot, Molotovot, Beriját, Malenkovot és Georgij Zsukovot. Másnap nagy csend honolt Sztálin hálójában, de félve a következményektől az ajtaja előtt posztoló KGB-tisztek nem akartak hívatlanul benyitni. Végül a házvezetőnő fedezte fel a nyitott szemmel, pizsamában és saját vizeletében fekvő Sztálint. Rögtön értesítették Beriját, aki az éjszaka közepén Malenkovval és Hruscsovval együtt érkezett Kuncevóba, de csak másnap hívtak orvost az agyvérzésen átesett generalisszimuszhoz. A jobb oldalára teljesen megbénult Sztálinnak hideg borogatást, hashajtó hatású magnézium-szulfátos beöntést adtak, a füle mögé piócát raktak, de semmi nem használt. A diktátor állapota március 4-én súlyosbodott, megállíthatatlan csuklás kezdte rázni, és többször is vért hányt. A szíve egy nappal később állt meg.
Sztálinváros és a vasmű
„A munka Sztálinváros és a Sztálin Vasmű építésén azért folyik olyan nagy lendülettel és lelkesedéssel, mert minden dolgozó tudja, hogy saját életének szebbéformálásán munkálkodik, amikor fegyelmezetten és szorgalmasan kiveszi részét az új vasmű és a szocialista város építéséből, amikor tervét nemcsak teljesíti, de azt túl is szárnyalja. Itt, az épülő Sztálinváros friss falai között a Sztálin Vasmű építésénél nemcsak új város, nemcsak új vasmű születik, de egyben új emberek is formálódnak” – írta 1951-ben a Néplap. A szocialista mintavárost és a magyar nehézipar legjelentősebb beruházását az első ötéves terv részeként alakították ki az addig vízimalmairól ismert Dunapentelén. Fél évtized alatt a közel 4000 fős mezőföldi nagyközség 30 000 lakosú várossá és a kohászat fellegvárává nőtte ki magát. Az „őslakosokat” mint a rendszer ellenségeit kitelepítették, otthonukat államosították, az új városkép Weiner Tibor építész elképzelései alapján született meg – hétszáz nap alatt város született a kukoricaföldek helyén. A települést, melynek nevét később törölték a térképekről, a helységnévtárakból, 1951. április 29-én nyilvánították várossá, majd november 7-én, a mechanika-, öntöde és kovácsüzem átadásával egy időben felvette a Sztálinváros nevet, amely 1961-ben változott Dunaújvárosra. A vasmű építése rohamtempóban haladt, 1953 közepére már huszonötezer építő- és szerelőmunkás dolgozott a beruházáson. Rákosi Mátyás és Nagy Imre jelenlétében 1954. február végén adták át az I. számú nagyolvasztót és az acélművet. A meleghengermű építését 1956 márciusában kezdték el, 1957-ben pedig már az új nevet kapott Dunai Vasmű II. nagyolvasztója is munkába állt. A beruházás 1965 nyarán fejeződött be a hideghengermű átadásával.
Munkásosztály
A Sztálin Vasmű nagyberuházáson, a hozzá kapcsolódó építkezéseken rengeteg munkás vett részt, volt aki a távolabbi országrészből, mások a közeli környékről érkeztek, önként vagy utasításra. Horváth Sándor Kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros című munkájából kiderül, hogy a szocialista mintaváros az 1951–1953 közötti időszakban élelmiszerekkel és iparcikkekkel jobban ellátott volt, mint más vidéki városok, ráadásul az itt dolgozók bére is magasabb volt az átlagnál. „A képzett szakmunkások és a műszaki értelmiségiek igen gyorsan kaptak lakást. Ezzel szemben a vasművet körülölelő barakktelepek lakói, a többnyire faluról beáramló, alkalmi munkákból élő segédmunkások számára Sztálinváros valószínűleg csak az egyik legnagyobb építkezés volt, ahová a falvakat sújtó ínség elől el lehetett menekülni” – írja Horváth.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/9. számában, az Időgép-mellékletben jelent meg március 3-án.
