Andrew Morton a brit királyi életrajzírás koronázott királya. Harminc éve robbant be a köztudatba, amikor könyvet írt Diana hercegnéről, és azóta szinte a család összes tagjáról írt életrajzokat, nem is egyet. Morton nem a botrányos életrajzok művelője, és ez a stratégiája tette lehetővé számára, hogy egy élethosszig fenntartható állást alakítson ki magának. Ugyanis az udvariassága segítette őt abban, hogy stabil státuszt alakítson ki magának az udvarban, sok királyi figurával tegeződik (ami angolul egymás keresztnéven szólítását jelenti).
Az író kivételezett helyzete kettős hatást gyakorol a műveire (magyarul megjelent például a Diana igaz története, a Meghan, a Vilmos és Catherine, az Erzsébet és Margit): mindenkinél jobban hozzáfér a bennfentes információkhoz, így bőven ki tudja szolgálni a királyi család rajongóit és gyűlölőit titoknak tűnő anekdotákkal; illetve sohasem lépi át azt a határt, ami miatt megharagudna rá a Buckingham-palota népe, és levágnák a megélhetését jelentő információs köldökzsinórról. Morton művei ez utóbbi kényszer tudatában is figyelemre méltók, és a brit királyi család iránt kicsit is érdeklődők (tehát szinte mindenki, akár bevallja, akár nem) számára nyújtják az álmodozás lehetőségét. Nem véletlenül A korona című sorozat a Netflix legbecsesebb kincse: emberek milliárdjai – akár van közük a brit királysághoz, akár semmi – képtelenek betelni ezen anakronisztikus tüneménnyel. Az író fontosságát jól mutatja, hogy még a sorozatba is beleírták: A koronában Andrew Steel játssza Morton szerepét.
A királynő című könyve bizonyos szempontból Morton életművének ékköve, ha nem is a benne leírt történetek, jellemzések újszerűsége, inkább a téma tekintélyessége miatt. Hiszen arról az emberről szól, aki meghatározta az elmúlt hetven évben a brit monarchia arculatát, közképét, hangulatát, tekintélyét és szerethetőségét is. Természetesen egy szinte felmérhetetlen hosszúságú regnálás után elhunyt uralkodó történelmi jelentőségéről közvetlenül a halála után hajlamosak a kortársak túlzásokba eső ódákat zengeni, de talán biztonsággal kijelenthetjük, hogy a valaha létezett legtovább uralkodó brit államfőre (és a nem gyerekként trónra került uralkodók között globálisan is rekorderre) évszázadokon keresztül emlékezni fognak. Egy személyben volt felelős a brit országimázsért, amiben tudatos szerepet szánt a fagylalt összes ízeinek színárnyalataiban pompázó ruháinak, a kedvenc lovainak, de még a rengeteg corgijának is.
A könyv minden lapját az intézmény és az ember feltétlen tisztelete hatja át, még akkor is, amikor a szerző (persze óvatosan) a negatív eseményeket és a megkérdőjelezhető döntéseket érinti. Így nem is lehetett volna kitalálni tökéletesebb emlékkönyvet II. Erzsébet tavaly szeptember 8-ai halála pillanatában. A kötet eredetileg idén jelent volna meg angolul is, de a királynő halála hirtelen olyan üzleti lehetőséget teremtett, amit sem Morton, sem a kiadó nem hagyhatott ki. Így pillanatok alatt viszonylag készre csinálták a könyvet, az epilógusba beírták a királynő halálát, és a kötet még éppen kijöhetett a tavalyi karácsonyi könyvvásárlási roham idejére.
Azok, akik nézik A koronát, és már évtizedek óta nyomon követik a királyi család fenséges és cseppet sem fenséges pillanatait, esetleg olvasták már a temérdek egyéb II. Erzsébet-életrajz némelyikét, e könyvből nagy valószínűséggel semmi újat nem fognak megtudni a világ talán legismertebb nőjéről. Ez nem leleplező könyv, nem próbál szenzációt kavarni, nem szembesít senkit semmivel (legalábbis az unalomig ismert kellemetlenségeken túl), nem keresi az új nézőpontokat. Mindössze emlékművet alkot, egy hosszú időn keresztül jelentős (bár csupán ceremoniális) funkciót betöltő, látszólag alapvetően szimpatikus ember monumentumát. Ez más alany esetében gyengeség lenne, de a királynőt körüllengő pátosz fontos szerepet játszott a régi világ értékeinek megóvásában az elmúlt hét évtizedben. Így nincs semmi baj azzal, hogy az alattvalók leróhatják tiszteletüket az ilyen könyvek olvasásával is.
Andrew Morton: A királynő. Ford.: Németh Dorottya. Kossuth Kiadó, 2023. 8990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/47. számában jelent meg november 24-én.
