Lehet-e célzatosan, jó előre rákészülve letenni az asztalra a Magyar Disztópiát? Összeszedni a legfontosabb műveket az 1984-től A szolgálólány meséjén át Camus Pestiséig, majd hazai viszonyokra ültetni át őket? A probléma itt rögtön kiválik: George Orwell regénye is azért tudott működni, mert káprázatosan eredeti volt, nem keveredtek össze benne végzetesen a dolgok. A Kalligramnál kijött Pannon Pestis ezzel szemben megmutat mindenféle elképzelhető rosszat, amit a tegnapból és mából, illetve számos ismert műből le lehet vezetni, csakhogy nem borzongunk közben, mert nem érezzük, hogy mindez akár valóságos is lehetne.
Helyenként persze nagyon is: ahogy a rendszer által kreált álellenzéket leírja a szerző, az fájóan életszerű, elképzelhető. A gombnyomogatásért felelős képviselők, akiknek csak annyi a feladatuk, hogy mindent következetesen utasítsanak el, amit a kormány bevezetni szándékozik. Valós veszéllyel persze nem kecsegtetnek, hiszen akkora a túlhatalom, hogy mindez csak a parlamentáris díszletek megtartásához szükségeltetik. Vagy ott van az elhallgattatott Kandra Kiss Tamás író-költő, akiről így nyilatkozik a vezető egy ellenzéki oldalon: „Szólásszabadság van, irodalmi ügyekkel mi nem foglalkozunk.” Nagyon a jelenkori magyar politikából levezetett szatirikus berzenkedések ezek, ahogy a dorbézoló, szűkített nadrágos elitifjakról szóló leírások is.
Más tekintetben meg a komunizmus idején elképzelt lehetséges kifutásokat ismétli a könyv, amik persze éppolyan vissza-visszatérő elemek: nem véletlenül vádolják a mai rendszert is időnként bolsevik tempóval. Ott van mondjuk a rendszer által gyűlölt, minden ellenzéki lapot pénzelő üzletember, az 1984-ből vett Goldstein, aki itt minden egyes előfordulás során új nevet kap: Goldbauer, Goldfass, Goldschwarz…
A Pannon Pestis imádja az efféle, enyhén módosított ismétléseket, a fővárost megtámadó járvány szintén jól megkoreografált rend szerint pusztít. Az áldozatok előrevetik jobb kezüket, szájukat meghatározhatatlan hangok hagyja el, dobbantanak kettőt, majd eldőlnek és végük is. A hatalom eleinte annak rendje és módja szerint próbálja tagadni, hogy bármiféle járványról lenne szó, így nyilván a baj csak tetéződik. Minden álságos és kifordított, a rendszer vezetői keresztyénnek mondják magukat, de persze nem hisznek semmi ilyesmiben. Ráadásul itt a főváros esett a diktatúra áldozatául, míg a vidék még szabad, mintha csak a határt lépnék át a fővárosból kiutazók. Persze, szatíra ez, így az sem muszáj, hogy elképzelhető legyen, de annyira nem is abszurd, hogy kellően jól szórakozzunk rajta.
A Pannon Pestis szerzőjeként Kompolthy Zsigmondot találjuk, ami valójában Bán Zoltán András irodalomkritikus-író álneve. Mostanában inkább a sajátját használta, míg Kompolthy néven a rendszerváltás előtt jegyzett recenziókat, illetve 1989-ben egy „hígmagyar népszínművet”, a Kísértet-csárdást. A hasonló túlzások jellemzőek lesznek ezúttal is: a Pannon Pestis néha fárasztóan túltolt módon képzel el egy olyan NER-jövőt, ami a mostaninál sokkal rémisztőbb módon gyakorolja hatalmát.
Persze, valahogy úgy, hogy az a jelentől mégis idegen legyen: kizárólag a fővárosban, múltunktól megfosztva minket, nemzeti nagyjainkat idegen névvel illetve, szobrainkat, épületeinket lerombolva. Talán ez is lesz a legjellemzőbb: a szereplők a mában járnak, csak minden visszavonásra került, így egymás között is olyanokat mondanak: sétáltam az egykori Rumbach Sebestyén utcában, eljutottam egészen a volt Klauzál térig… A fejezetek végén pedig ott találjuk a budapesti emblematikus épületek fotóit. De kell valami több is, hogy a volt Klauzál tér és az azon járó-kelő emberek élettel teljenek meg – legalább addig, míg a járványtól holtan nem esnek össze.
Kompolthy Zsigmond – Pannon Pestis, Kalligram, 2019, 3500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, augusztus 9-én.
