Marslakók szivárogtak be a világ legszínvonalasabb egyetemeire és legjobb kutatóintézeteibe, de hiába igyekeztek elvegyülni, könnyű volt őket leleplezni, hiszen mindannyian furcsa akcentussal beszéltek – úgy, ahogy csak a magyar emigránsok tudnak. A XX. század tudományos fejlődését alapvetően határozták meg azok a Magyarországon született tudósok, akik jellemzően a két világháború között hagyták el otthonukat, és váltak világhírűvé külföldön. Mások mellett Wigner Jenő, Szilárd Leó, Teller Ede és Neumann János: zsenik, akik nélkül egészen máshogy alakult volna az emberiség történelme. Róluk szól Szekér Nóra történész Fedőneve: Marslakó című kötete, amely szokatlan nézőpontból közelít a tudósokhoz, azt vizsgálja, hogy a Kádár-rendszer állambiztonsága hogyan próbálta meg behálózni és a saját céljaira felhasználni a nemzetközi befolyással bíró nagy koponyákat.
Követhetetlenül gyors észjárásuk, különc viselkedésük és az egymás között használt furcsa nyelvük miatt nevezték el a magyar származású tudósokat marslakónak. Képességeikről elért eredményeik sokat elárulnak, de nem mindent: Wigner Jenő tartózkodó szerénysége, Szilárd Leó humora, Gábor Dénes sokoldalúsága és Neumann János számítógépeket megszégyenítő pontossága túlmutat a tudománytörténet keretein. A magyar állambiztonságot persze elsősorban a becserkészésükből adódó politikai haszon érdekelte, hiszen az imperialistáknak atombombát gyártó tudósok megnyerése a szocializmus ügyének forradalmi tett lehetett volna a hidegháború legfagyosabb éveiben. Ilyen reményeket persze legfeljebb a hazafias kémregényekben fogalmazhattak meg, a valóságban már egy egyszerű hazalátogatás is szenzációs eredménynek számított (volna) – de az sem nagyon jött össze.
Ha nem tudnánk, hogy az állambiztonság működése a megvalósult szocializmus évtizedei alatt milyen rettenetes tragédiákat eredményezett, akár még jól is szórakozhatnánk azon a néha egészen abszurd ügyetlenkedésen, ami a tudósok „beszervezését” kísérte. Mint egy burleszkre hangolt politikai szatíra, amely az ostoba és a hatalomhoz végletekig hű talpnyalók kisszerűségét a fekete komédia legszebb hagyományait felvonultatva tárja elénk. Az ügynököknek nem csak a tudományról nem volt halvány fogalmuk sem, a célszemélyeket is félreértések, rossz következtetések és pletykák alapján igyekeztek utolérni (és néha még a nevüket sem tudták helyesen leírni). A jelentések reményteli narratívái és a valóság legtöbbször köszönőviszonyban sem állt – és ez nem csak a tudósok érdeme: a Kádár-rendszer nyomorúságáról is sokat elárul.
Szekér Nóra könyve természetesen nem paródia, elejétől a végéig komoly tudományos munka, amely lenyűgöző alapossággal mutatja be az állambiztonság (általában) kudarcra ítélt igyekezetét. És ennél jóval többet is tesz, a célszemélyek jellemzésén keresztül arra is megkísérel válaszolni, miként adhatott Magyarország olyan sok kiváló elmét a világnak. A századforduló idején, két-három évtized alatt annyi később világhírűvé vált tudós született ezen a viszonylag kis területen, hogy az valóban felveti a földönkívüli beavatkozás lehetőségét.
A megoldás persze ennél sokkal prózaibb: a színvonalas oktatás, a legmodernebb pedagógiai módszerek, a nyitott, kreatív gondolkodás, a sokszínű társadalom, valamint a művészet és a tudomány határait rendre átlépő diskurzusok egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy művelt, széles látókörű, magas fokú problémamegoldó képességgel rendelkező diákok kerüljenek ki az iskolából – és azzal a lendülettel el is meneküljenek hazájukból, amely idővel egészen más értékekre helyezte a hangsúlyt. A tudományos Nobel-díjasaink közül egyedül Szent-Györgyi Albert dolgozott Magyarországon az elismerése idején, de a második világháborút követően ő is emigrált. A Fedőneve: Marslakó több rétegben feltáruló olvasmány, amelynek minden szintje egyformán tanulságos lehet, nem utolsósorban a történelmi hibák megismétlését illetően.
Szekér Nóra: Fedőneve: Marslakó. Jaffa Kiadó, 2023. 4990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/14. számában jelent meg április 5-én.
