Van az intelligenciának az az ördögien magas foka, amikor a zseniről szóló történetek között lehetetlenné válik a valóság és a fikció megkülönböztetése. De ez nem is feltétlenül szükséges, mert ha a fiktív történetek kitalálója eléggé ismeri az alanyt, akkor még a fehér foltokat kitöltő kitaláció is hozzátehet a briliáns elméről alkotott képhez. E briliáns elme pedig Neumann János, aki ismerői nagy többsége szerint egyszerűen korának legokosabb embere volt. Munkássága nemcsak a XX. század történetét határozta meg (az atombomba és a játékelmélet kapcsán), de mindennapjainkra is hatással van (a számítógép révén), és szinte biztosak lehetünk benne, hogy a – nem feltétlenül örömteli – jövőt is az ő azon víziói fogják irányítani, amelyeket teljes egészében mind a mai napig képtelenek vagyunk felfogni (hiszen ő volt a mesterséges intelligencia alapító teoretikusa is).
Benjamín Labatut Chilében élő, Hollandiában született író már második regényében egyensúlyozik a tudománytörténet és a fikció határán. Első könyve, a When We Cease to Understand the World (Amikor többé már nem értjük a világot) az atomfizika úttörőinek életével és vívódásaival foglalkozott, valós tényeken alapuló fikciós történetbe ágyazva, és hamarosan ugyancsak megjelenik magyarul. Először azonban második regénye, a Maniac magyar kiadása látott napvilágot nálunk; a döntés oka nyilván az volt, hogy ennek a könyvnek a legnagyobb hatású magyar tudós, Neumann János a főszereplője (sok kortársa mellett). A cím némi magyarázatra szorul. Angolul „mániákust” jelent, a szerző talán Neumann excentrikus egyéniségére akart ezzel utalni, miközben ő maga is így nevezte el az általa tervezett számítógépet. A regény tehát egy tudománytörténeti tényekkel masszívan alátámasztott, mégis fikciós történet, hiszen Labatut nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Neumann kortársainak róla alkotott, újraképzelt vélekedésein keresztül mutassa be a zsenit. A könyvben így feltűnnek Neumann rokonai és munkatársai Wigner Jenőtől Marina von Neumannon (a lányán) keresztül Richard Feynmanig.
Neumann történetét tehát az őt ismerők félig kitalált visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, és e vallomásokból egy néhol elviselhetetlenül öntelt, mindent birtokolni-irányítani akaró, ugyanakkor földön túlian intelligens (vagy őrült) ember képe rajzolódik ki. A Neumannról szóló anekdotáknak se vége, se hossza, amihez nem volt elegendő a „puszta” zsenialitás: a személyiségének is sziporkázónak kellett lennie (bár a huzamosabb ideig a közelében tartózkodók nem feltétlenül viselték jól a végeláthatatlan sziporkát).
Ez alapozza meg a máig élő Neumann-mítoszt is: sokan (főként persze magyarok) ma is rajonganak érte. A magyar számítástechnika egyik nagy öregje jó pár éve a lapvezetésnél jelentett fel, mert azt mertem leírni Neumannról, hogy ő volt a számítógép-tudomány „egyik” úttörője. Holott szerinte ez hazugság volt, hiszen mivel Neumann fektette le az összes ma használt komputer működésének elvi alapját, egy személyben ő találta fel a számítógépet, nem pedig csak az „egyik” atyja volt. Az összes többi próbálkozás mindössze „számológépnek” tekintendő. Még ha ez az álláspont kissé elfogultnak tűnik is, az kétségtelen, hogy Neumann intellektusa kizárólag az emberiség legcsodálatosabb elméi között említhető, a Maniac pedig méltó és a szokványos életrajzoktól merőben különböző emléket állít ennek az óriásnak.
Benjamín Labatut: Maniac. Ford.: Mesterházi Mónika. Open Books, 2023. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/3. számában jelent meg január 19-én.
