Martin Scorseséről nehéz lenne azt állítani, hogy nincs tisztában a saját jelentőségével. Ahogy nézői, úgy ő is tudja, hogy készíthet bármit, az eseményszámba fog menni. Ha Wes Andersontól négy tizenöt-húsz perces rövidfilm is kiemelt visszhangot kap, hát Scorsesétől négyszer-ötször annyit kapna. Ha pedig a Taxisofőr és a Nagymenők rendezője egyenesen egy 206 perces, monumentális új alkotással áll elő, hát garantálhatóak a szuperlatívuszok.
Nem meglepő az sem, hogy amikor a film hosszát kritizálják, Scorsese elsőként nem azzal védi a dolgot, hogy a téma ilyen hosszú kifejtést kívánt. Hanem azzal: adjuk meg a mozinak a tiszteletet. Ha Scorsesét nézünk, nekünk is azt kell gondolnunk, hogy a filmművészet maga nyilatkozik meg. Pedig sajnos a maratoni hosszban ma már nincs semmi rendkívüli. Maximum a léptékben lehet különbség. Míg a Scorsese által sokat bírált képregényfilmesek megelégszenek a 130-150 perces hosszal, a veterán direktornak erre is rá kell tennie egy lapáttal. A szokatlan, egyben bátor húzás ma épp az lenne, ha kilencven percbe tudná sűríteni mondanivalóját.
A sokak által agyondicsért Megfojtott virágok (Killers Of The Flower Moon) esetében pedig bőven lett is volna mit kivágni. Ha nem is két teljes órát, de hatvan-hetven percnyit legalább. Mondom ezt úgy, hogy a három és fél óra így is nézhető, a legkevésbé sem jár annyi szenvedéssel, mint például Ari Aster legutóbbi rettenete, az Amitől félünk. Másként van a Megfojtott virágok túlnyújtva: rengeteg az ismétlés, az ugyanolyannak tűnő, sehová sem vezető jelenet. Stílusgyakorlatnak persze tökéletes: tökéletesen felismerhetővé teszik a rendezőt.
A film nemcsak játékidejében, de történetében is tökéletesen ragadja meg a korszellemet. A Megfojtott virágok az amerikai őshonos népesség, azon belül is az oszázs indiánok ellen elkövetett bűnöket kívánja meggyónni. A kisebbség helyzete azért tűnik elsőre szokatlannak, mert tagjainak jelentős vagyona miatt a fehéreknek éri meg személyesen is rájuk csimpaszkodni, kiszipolyozni és tönkretenni őket. Amellett persze, hogy továbbra is lenézik, semmibe veszik őket. Tegyék ezt látványos megvetéssel, mint a film egyik-másik redneck szereplője, vagy épp a szerzésvágy filozofikus köntösbe öltöztetésével, mint William Hale (Robert De Niro): egyre megy. A végére viszont nagyjából két főbűnöst kapunk, akik felelősek a filmbeli indián közösség fáradhatatlan kiirtásáért: Bill Hale mellett befolyásolható, jellemtelen unokaöccsét, Ernestet (Leonardo DiCaprio). Bár a film a nemzeti lelkiismeret hangját szólongatná, és a múlt század eleji, szégyenteljes eseményeket mutatná be, de végül inkább arra fut ki, miként képes két maffiózószerű figura a rettegést mindennapossá tenni egy közösségben. Sőt, valójában elsősorban William Hale-ről érdemes beszélni, hiszen unokaöccse is az ő befolyása alatt áll végig. Persze látjuk azt is, miként működik ez a társadalom, ahogy azt szintén, mennyire nehéz a bűnüldözőknek a korabeli viszonyok között mozogniuk. Scorsese viszont annyira személyessé teszi a történetet, hogy végül csak a két főszereplő bukását várjuk.
A Megfojtott virágok egy idő után épp azért lesz kifejezetten fárasztó, mert nem lehet mit kezdeni azzal, ahogy újra és újra megússzák az elkövetők a merényleteket. William Hale a közösség jótevőjének állítja be magát, ami – valódi mozgatórugóit ismervén – lehetőséget teremtene egy erőteljesebben szatirikus, fekete humorral jócskán megtűzdelt narratívára. A Scorsese-film viszont érzésem szerint kihagyja ezeket a ziccereket: nem tud annyira szórakoztató lenni, amennyire kellene. Van egy jelenet, amelyikben az egyik gyilkosság áldozata az utolsó pillanatok előtt azt mondja gyilkosainak: ha az a tervük, hogy megöljék, hát ő kinyírja őket. Tipikusan az a jelenet, amely kínálkozna az éjsötét humorú feldolgozásra. A végeredményben mégsem érzem ezt, sokkal inkább az értetlenséggel vegyes dühöt. Hogy tényleg, még egy B-kategóriás amerikai horrorban is kevésbé egyértelmű, mikor fut a halálba valaki.
A legszomorúbb példája az egésznek Ernest felesége, Mollie Burkhart (Lily Gladston) lesz, aki egyre inkább magába zuhanva figyeli rokonsága kiirtását, mígnem természetesen – mint arra a kezdetektől számítani lehet – valamilyen formában rá is sor kerül. Miután nem valamiféle végtelenül együgyű szereplőről van szó, azt gondolhatnánk, a 2+2-t ő is képes lenne összeadni. Helyette még a legutolsó pillanatokban is zavarodottan áll az egész előtt. Nyilván a jellemének mélységeit akarta ábrázolni a rendező, amellett valós alapú történetről is van szó. Mégis végig csak azon tudtam gondolkozni, hogy normális ember nem viselkedhet így. Attól tartok ráadásul, a valóságban tényleg jóval nehezebb lehetett összerakni, mi és ki állhat a háttérben, mint a filmben. A jóhiszeműség persze szép dolog, de egy ennyire szélsőséges helyzetben lévő közösségben inkább a gyanú terjed szét, olyanokra is vetülve, akik teljesen ártatlanok mindenben. Itt ezt másképp látjuk.
Robert De Niro persze így is hozza a formáját, DiCaprio szintén. Igaz, utóbbi karaktere egy idő után szintén fárasztóvá válik, a színésznek egy-két jellemző gesztusból kell összeraknia a legsúlyosabb bűnökön túllévő, de továbbra is a tagadásba menekülő figurát. A film rajongói nyilván meglátják ennek finom rétegeit, összetettségét. Én inkább csak bosszankodni tudtam rajta. Azon nem kevésbé, amikor DiCaprio legjobb alakításaként ünneplik a mostanit.
A Megfojtott virágok valóban nagyívű alkotás, de a játékidőt sajnos nem egy monumentális tabló felállításával, hanem egymáshoz hasonló jelenetek variálgatásával, fokozásával és szappanoperaszerű eseményfűzéssel éri el. Lesznek és vannak mindenesetre bőven, akik boldogan merülnek el az utánozhatatlanul scorsesés világban. Nálam hasonló kategóriába esik, mint a sok szempontból rokon Az ír, és a rendező utóbbi évekbeli munkái közül maradnék inkább a Némaságnál.
Megfojtott virágok. Amerikai történelmi krimi/dráma, 206 perc. Október 19-étől a mozikban.
