HIRDETÉS
Kezdőlap Külföld Vásár a száll...

Vásár a szállodában: több tízezer gyereket vettek meg Romániából

HIRDETÉS

Kevesen tudják: keleti szomszédunk a kilencvenes évek elején gyerekek tízezreit adta örökbe a világ civilizáltabbik feléről érkezett szülőknek. Jellemzően pénzért, bár erről akkor nem beszéltek. És azt ma sem tudni, pontosan hány gyereket.

HIRDETÉS

2010 januárjában a Romania Libera napilap hosszú, tényfeltáró anyagot közölt arról, hány gyereket is adhattak el Romániából a rendszerváltást követő időszakban. Egész egyszerűen egyetlen ottani hatóság sem tudott pontos számot mondani arról, hogy a legkritikusabb periódusban, 1990 és 1997 között összesen hány gyereket is vihettek külföldre. A gyerekek jogait védő országos intézményt ugyanis csak 1997-ben hozták létre, azóta állnak rendelkezésre pontos adatok.

„Az egész világ idejött, hogy mentse a gyerekeket”

A gyerekvásárnak két oka volt. Az egyik egy megrázó riportfilm, melyet a BBC készített, és a világ sok országában átvették valamilyen formában. A stáb bejutott egy máramarosszigeti intézménybe, ahol szó szerint állati körülmények között tartották a gyógyíthatatlannak minősített gyerekeket. Akik nagy része nem is volt árva, csak a szüleik lemondtak róluk.

– Rögtön a forradalom után elterjedt a világban, hogy itt a törvények hiányosak, ki lehet játszani őket. Az egész világ idejött, hogy megmentse a gyerekeket az itteni szerencsétlen körülményektől. Elmentek egy ügyvédhez, az megcsinálta a papírokat, és máris vihették haza. A helyi bíróságok hamar kiadtak egy új anyakönyvi kivonatot, és viszontlátásra – nyilatkozta a lapnak Gabriela Petrescu, a Romániai Örökbefogadási Hivatal főtitkára.

A gyerekként örökbe adott Mary Pennsylvaniából tért vissza a Lakatos családhoz | Magyar Hang

17 éve adták örökbe a szülei. Most az új családjával megkereste őket.

Ez a hatóság egyébként hivatalos levélben kért adatot a helyi bíróságoktól a kérdéses időszakban a nemzetközi adopciós célból kiadott új anyakönyvi kivonatok számáról. Nem kaptak mindenhonnan választ, de ahonnan igen, azokból 16 041 esetet tudtak összeírni.

HIRDETÉS

30 ezer gyereket vihettek ki Romániából

Az IMAS kutatóintézet 2002-ben készített egy tanulmányt, amelyben 30 ezerre teszik a rendszerváltástól 2001-ig az országból külföldre vitt gyerekek számát. Erre alapozva egy szakértő azt mondja, 1990 augusztusától 1991 júliusáig legalább tízezer gyereket vittek el, mert gyakorlatilag a hatóságok bedobták a gyeplőt a lovak közé.

Kutattam az amerikai nyilvános adatbázisokban is. Ezek szerint 2017-ben két gyereket fogadtak örökbe az Amerikai Egyesült Államokban Romániából. Korábban nagyobb volt a mozgás: kétezerben 1119-et vittek ki az USA-ba. Sajnos 1999 előttről nincs adat ebben az adatbázisban.

Legelő szamár és vizeletszag – ez maradt Ceausescu gigantikus stadionjából | Magyar Hang

Scornicesti, a faluból lett város hatalmasat fejlődött a Kárpátok Géniuszának uralkodása idején, de aztán visszanyalt a fagyi.

Egy francia tanulmányban (Yves Denéchère–Béatrice Scutaru: International adoption of Romanian children and Romania’s admission to the European Union 1990–2007) arról írtak: Ceausescu már a nyolcvanas években engedélyezett nemzetközi örökbefogadást az országból francia, olasz és izraeli szülőknek (gyaníthatóan pénzért, de erre nem tért ki a tanulmány). Ez a folyamat a rezsim utolsó hónapjaiban valamiért elakadt, ezért az úgynevezett forradalom után Mitterand elnök az országba küldte a francia Vöröskereszt elnökét, hogy intézze el, ne várassák tovább azokat a szülőket, akik minden szükséges papírral rendelkeznek. Január hatodikán, alig két héttel Ceausescu lelövése után már fel is szállt az első chartergép Bukarestből, fedélzetén 63 román gyerekkel és új szüleikkel. Párizsban hatalmas sajtóérdeklődés mellett landoltak – sok ezer nyugat-európai gyermektelen párnak adva tippet: régi vágyuk teljesítésére Románia a megoldás!

Aranykeretes szemüvegű ügyvédek járták a falvakat

Az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF is az tippeli, 1990 januárja és 1991 júliusa között legalább tízezer román gyerek hagyta el az országot új szülőkkel. Az árvaházak hamar kiürültek, de a brutálisan megnőtt kereslet gyorsan megtalálta a kínálatot: aranykeretes szemüvegű ügyvédek járták a falvakat, és győzködtek sokgyermekes, szegény sorsú családfőket, hogy néhány száz márkáért vagy éppen egy akkoriban divatos műszaki cikkért cserébe mondjanak le egy-két csemetéjükről. A dolog annyira beindult, hogy Franciaországban a hatóságoknak kellett beavatkozniuk, hogy egy nagy nézettségű privát tévétársaság végül lemondja „1000 örökbe fogadni való gyerek Romániából” című műsorát, amelyben a szerkesztők a hangzatos beharangozó szerint totálisan összekeverték a humanitárius segítséget a gyerekkereskedelemmel, és ellenőrizetlenül odacsődítettek volna gyerekek után áhítozó szülőket a vadkeletre.

Nem minden ország volt elővigyázatos: 1990-ben Franciaországban 311 vízumot adtak ki onnan érkező gyerekeknek, Olaszországban 520 örökbe fogadó szülő örülhetett, Angliában 600, az USA-ban pedig 914. Németországról nincs statisztika, mert oda belépési engedély nélkül (!) is vihették akkor még az adoptált gyereket. A következő évben felgyorsultak az események: 1991 első felében Franciaországban 688, Olaszországban 1009, az Amerikai Egyesült Államokban 2594 romániai gyerek talált új szülőkre. Gyors fejszámolás: alig másfél év alatt 6500 adoptálás.

Lopott fotókkal adták-vették a romániai gyerekeket | Magyar Hang

Az egész úgy kezdődött, hogy egy Lauren nevű lány, aki előtt a szülei soha nem tagadták, hogy Romániából fogadták örökbe, úgy döntött, felkutatja vér szerinti családját.

Akkor már az európai sajtóban ilyen mondatok jelentek meg: Romániában mindössze egy hét alatt el lehet intézni a papírokat, és viheted haza a gyereket! Párhuzamos piacok alakultak ki: megfelelő összeg leszurkolása mellett egészséges, szőke, kék szemű csecsemőket is lehetett találni – 2000-ben egy nemzetközi örökbefogadási szervezet már arra figyelmeztette a szülőket, hogy Romániában semmiképpen se fizessenek ötezer dollárnál nagyobb összeget, mert a valós árak az alatt vannak.

HIRDETÉS

A bukaresti hotelben árulták a gyerekeket

Ana Muntean, a Temesvári Nyugati Egyetem professzora a lapnak arról beszélt, az állam a legnagyobb bűnös abban, hogy nincs valós statisztika. Káosz volt akkoriban – neki egy amerikai pszichológus azt mesélte, a bukaresti Intercontinental Hotel termeiben gyakorlatilag árulták a gyerekeket az ott megszálló külföldi pároknak. Ezekről senki sem vezetett statisztikát. A gyerekkereskedelem az Európai Unió nyomására szakadt meg a kétezres évek elején: Emma Nicholson bárónő, Románia uniós csatlakozásának raportőre bekeményített, és világosan elmondta a bukaresti politikusoknak, ha nem állítják le a gyermekexportot, nem lesz csatlakozás.

Bukarestben vették az üzenetet és alaposan megszigorították az eljárást. Az ügy elült, de aztán két évtized múltán egészen váratlan formában jött vissza.

A külföldre örökbe adott gyerekek felnőttek, és jó részük most kétségbeesetten keresi gyökereit, vagyis Romániában élő vér szerinti szüleit és rokonságát.

A testvérek keresésével indult

Augusztus elején járunk, egy Írországban élő hölggyel, Ileana Cunniffe Baiescuval autózunk Bukarestből a román alföld keleti csücskébe, Baraganba – mellékszál, de nem lényegtelen, hogy a román kommunisták az ötvenes és hatvanas években ide, az ország legforróbb vidékére telepítették ki a nép ellenségének kikiáltott embereket, köztük sok svábot és magyart. Ileana szülőföldjére, Scutelnici faluba térünk vissza – arra a településre, ahol évtizedek óta nem járt. Akkor távozott, amikor a rokonoknál töltött pár hét után hazatérve azzal szembesült, hogy a szülei hat testvérét örökbe adták külföldieknek.

Akkor tizenhárom éves volt, és annyira meggyűlölte a szüleit, hogy a nagybátyjához könyörögte magát egy másik városba. A rokon – látva a kislány szenvedéseit – elment a helyi gyámhivatalba, és kiderítette egy ír házaspár postacímét, akik kettőt vittek el a testvérei közül. A lány egy éven keresztül minden hónapban levelet írt nekik másfél éves húga és pár hónapos öccse felől érdeklődve. A családot annyira meghatotta a nővér ragaszkodása, hogy három év múlva meglátogatták – mivel az akkor már 16 éves lányt nem lehetett adoptálni, megvárták, amíg betöltötte a tizennyolcat, és utána vitték el Írországba.

Emlékeztek arra, hogy velük együtt egy másik ír család is fogadott örökbe onnan, egy megsárgult cetlin megtalálták a telefonszámot, így négy testvér már meg is volt a hatból. Tizennyolc évbe került az ötödiket megtalálni, de a legutolsót, egy fiútestvért sehogyan sem. Ekkor jött a Facebook, ahova Ileana feltett egy megsárgult fotót, arra kérte az ismerőseit, hogy osszák meg a képet, és végül, 25 év keresés után meglett az utolsó elveszett testvér is!

Külföldön fogadják be a kitaszított magyar gyerekeket | Magyar Hang

Aki itthon nem kell, mert sötét a bőre, vagy túlkoros, azt tárt karokkal várják az olaszok. A teljes cikk.

Az ötgyermekes, Írországban élő óvónőt olyan sok hasonló esettel keresték meg, hogy pár éve elindította a The never forgotten Romanian children (A soha el nem felejtett romániai gyerekek) Facebook-oldalt, amelyet már több mint ötvenezren (!) követnek, és ahol jelenleg is több száz külföldön örökbe adott gyerek keresi a vér szerinti szüleit. Az ötszázat is meghaladja a sikerrel megoldott esetek száma – alighogy kikerül egy poszt az oldalra, hamar odakerül mellé a #FAMILIAGĂSITĂ jelzés, vagyis az, hogy a vér szerinti családot megtalálták.

Játszótér és putri

Ileana most nem üres kézzel megy haza – azok a boldog fiatalok, akik az ő segítségével találták meg romániai rokonaikat, összedobták neki egy, a szülőfalujában felépítendő modern játszótér árát. És még annyit, hogy a kis falu összes iskolása egy írószerekkel és édességekkel tömött táskával kezdheti az új tanévet. Ileana szó szerint celeb lett Romániában – rengeteg tévéműsor, újság és rádió mutat be egy-egy megindító egymásra találást a külföldre örökbe adott gyerek és a vér szerinti család között, és ilyenkor mindig tőle kérnek alanyokat. Elég volt egyetlen posztban jeleznie a közösségi oldalon, hogy önkéntesekre van szükség a modern játszótér felszereléséhez, azonnal bejelentkezett egy campinai motoros csoport, hogy ők örömmel jönnek pár napra segíteni. A Roata de foc (Tűzkerék) marcona tagjai komoly feltűnést keltettek a kis falu főutcáján, amikor böhöm motorjukkal megérkeztek, de az ijedtség hamar elmúlt, amikor a nagydarab férfiak egykettőre szétkapták az iskolaudvart, és elkezdték a modern játékokat felszerelni.

HIRDETÉS
Játszótér épül Scutelniciben az örökbeadott gyerekek adományaiból (Fotó: Lukács Csaba/Magyar Hang)
Játszótér épül Scutelniciben az örökbeadott gyerekek adományaiból (Fotó: Lukács Csaba/Magyar Hang)

Amíg a csapat tagjai dolgoztak, elvittük Ileanát a szülői házhoz. Összeomlás előtti, elhagyott kis viskó a falu szélén – elképzelni sem tudom, hogyan élhetett ott nyolc gyerek és a két szülő. A nő hangja minduntalan elcsuklik, amikor elmeséli, hol aludt ő, és hol a testvérei a kis putriban. Hiába kérem, egyetlen fotót sem tud mutatni gyerekkoráról. Pedig készült róla: a kilencvenes évek elején vándorfényképész érkezett a faluba, és róla, valamint az egyik öccséről is készített felvételeket. A Buzauban élő mester később visszatért az iskolába az előhívott felvételekkel, így Ileana is kezébe foghatta az őt ábrázoló fényképet. Az alkoholista édesapja viszont nem vette meg neki – azt mondta, csak az öccséről készült fotóra van pénze. A történet után megértem, miért nem akar most sem találkozni vele – édesanyjának egyébként megbocsátott, az idős nő most Ileana családjával él Írországban.

Párhuzamos társadalmak

A fáradhatatlan nővel már vagy két éve együtt is dolgozom a szülőkeresésben: észrevette ugyanis, hogy ha erdélyi magyar vidékről született vagy magyar nevű gyerek keresi a rokonokat, homokszem kerül a gépezetbe, és nem működnek a bejáratott csatornái. Időbe tellett neki megmagyarázni: párhuzamos társadalmak működnek az országban, az erdélyi magyarok nem érhetők el olyan könnyen a bukaresti sajtón vagy a regionális román kiadványokon keresztül. Azóta túl vagyunk több tucat sikeres keresésen, és néha, ha ráérek, tolmácsolást is vállalok az országba visszalátogató, a vér szerinti rokonaikkal találkozni akaró fiataloknak. Nem egyszerű a feladat, mert nincs közös nyelv – a külföldön élő elfelejtette a magyart, a szülők nem tudnak angolul, de néha még románul sem. Ezekről az esetekről néha születhet riport, de leginkább nem, mert a felek egyike sem akarja a nyilvánosságot.

Ileana Baiescu a szülőfalujában, a szülői háznál (Fotó: Lukács Csaba/Magyar Hang)
Ileana Baiescu a szülőfalujában, a szülői háznál (Fotó: Lukács Csaba/Magyar Hang)

Néha a legváratlanabb helyzetekben van azonnal szükség tolmácsra – legutóbb az Amerikai Egyesült Államokban, az úgynevezett Halál-völgyben autózva kellett félreállnom, hogy egy épp egymásra talált testvérpárnak fordítsak magyarról angolra, és vissza.

Egy nagyon pikáns ügy

Néha egészen fura feladattal találnak meg – augusztus végén Ileana azzal hívott fel, hogy egy nagyon pikáns ügyben kellene segítenem. Egy Székelyföldről Amerikába adott roma lány térne vissza, mesélte, de ebben még nem volt semmi különleges. Ileana is nehezen bökte ki a lényeget: a lány leszbikus, és élettársa is jönne vele a Csíkszereda melletti faluba. Ő ráadásul fekete, magyarázta.

Időt kértem, és elmentem egyedül Csíkszentdomokosra, az érintett családhoz. Székelyföldön kétféle roma él: az úgynevezett házi cigányok vannak többen, ők ugyanúgy öltözködnek, mint a többségi magyarok, és kevéssé ragaszkodnak a hagyományaikhoz is. A gábor-cigányok jól megkülönböztethetők: a lányok és a nők fejkendőt viselnek, tirikarka szoknyát és színes, az indiai viseletre emlékeztető ruhákat vesznek magukra. A férfiak széles karimájú, nagy fekete kalapokban járnak, és jellemzően jókora bajszuk van. Cigányul is beszélnek, csak egymás között házasodnak, és ősi kultúrájuk számtalan elemét megőrizték.

Egy ilyen családba kopogtatok be, és hamar kiderül, van még pár csavar a történetben. A házaspár megtért időközben, és házuk egyik szobája imaházként is szolgál: minden vasárnap Maroshévízről érkezik a pap, hogy a kis neoprotestáns közösségnek prédikáljon. A családban van egy súlyosan beteg lány, aki csontrákban szenved, és egyáltalán nem biztos, hogy még életben lesz az Amerikából hazatérő testvér érkezésekor.

„Két zsák rossz cipő”

Szeptember végén újra a bukaresti Otopeni repülőtéren toporgunk az operatőr kollégával, várva Logi és Indi érkezését. Két energiabomba fiatal lány érkezik, közülük Logi született ebben az országban, 1988 augusztusában. Iowa államban élnek, és szivárványcsaládként még egy országos IKEA-kampányban is szerepeltek.

A Székelyföldig tartó, hosszú autóúton van idő beszélgetni, így Logi elmeséli, hogy elvégeztette a mostanában Amerikában nagy divatnak számító DNS-tesztet, és ennek köszönhetően két első unokatestvérét is megtalálta az USA-ban: őket is örökbe adták a kilencvenes évek idején.

A lányok nagyon nyitottak voltak az országra, már az első este átestünk a kötelező pacalleves- és micskóstolón, ízlett a pálinka, én meg azon rettegtem, másnap hogy fogom lefordítani a kapcsolatukat a vér szerinti szülőknek. Megvolt a nagy találkozás, én pedig a bemutatásnál úgy fogalmaztam, Indi egy nagyon fontos ember a messzire szakadt lányuk életében. És igen, a súlyosan beteg testvér is életben volt, így találkozhatott nővérével.

Az ilyen találkozóknak van egy visszatérő eleme: a vér szerinti szülők állandóan azt hajtogatják, a gyereket nem dobták el maguktól, nem írtak alá semmilyen papírt. Itt is ez történt: állításuk szerint csak abba egyeztek bele, hogy a nyúlszájú csecsemőt elvigyék Marosvásárhelyre kórházba. A papírok viszont másról beszélnek: a gyereket a kórházban felejtették, onnan négyhetes korában került át a maroshévízi gyerekotthonba, ahonnan háromévesen fogadták örökbe. Azt az apa is elismeri, hogy életében csak egyszer látta a lányát, és később a történet még kap egy vajszínű árnyalatot, amikor kikottyintják: az amerikaiak jártak náluk is, és „két zsák rossz cipőt hagytak itt cserébe”. Később megtudom Logitól, hogy nevelőszülei egy videomagnót is „ott felejtettek”, és hát valljuk be, az sem életszerű, hogy valaki két zsák használt cipővel ül repülőre Amerikában.

„Ha majd hazaköltözik, legyen hol laknia”

A lényeg az, hogy a lány élvezte a családdal töltött időt – kapott egy színes rokolyát ajándékba tőlük, sokat beszélgettek a nagy családdal – csak testvérből nyolc van, azok gyerekeiből megszámlálhatatlan mennyiségben keringtek körülöttünk, és némelyiknek a nevét is nehéz volt kideríteni, mert a felnőttek sem mindig tudtak megegyezni a kérdésben. Arra is fény derült, hogy további testvérek is kerültek örökbe (ők országon belül cseréltek családot), és a találkozó legfontosabb, félóraként visszatérő kérdése az volt, hogy Logi tud-e pénzt hagyni egy, a falu szélén roskadozó viskó felújítására. „Ha majd hazaköltözik, legyen hol laknia” – jött a logikus érv.

Ellátogattunk Maroshévízre is, ahol a lány romániai élete döntő részét töltötte. Értelmi fogyatékos gyerekek otthona most az intézmény, ahol szigorúan tilos a látogatás, de vasárnap délután van, a bentlakók az emeleten alszanak, és a román ügyeletes tanár megnyitja az ajtót, amikor elmondom neki, miért vagyunk itt. A földszinti kis székek és asztalok láttán a lányból feltörnek az emlékek, csillapíthatatlan zokogásba kezd.

Másnap újra a családnál vagyunk, a lányokkal együtt én is beülök az istentiszteletre. A pap végig nekünk prédikál, ránk néz, és többször hálát ad, hogy a fennvaló a „távoli Angliából” hazahozta az eltévedt bárányt. Nagyon furán érzem magam, idegen a sírós, ordibálós éneklési mód is, de maradnom kell végig, mert én vagyok a tolmács. Az operatőr jobban jár, kint spannol a kevéssé vallásos rokonokkal. Az egyik unokatestvér kaján vigyorral megkérdezi tőle, kije pontosan a fekete lány a hazatért rokonnak. Tudom ám a választ, kacsint, a Facebookon láttam az esküvői képeket a két menyasszonnyal.

Visszatér-e valaha?

Este a panzióban, ahol lakunk, keresztelőt rendeznek, és a mulatság gyerekei az indokoltnál sokkal többször tévednek be abba a kis terembe, ahol mi vacsorázunk. Indi jó fej, azt mondja, szóljak nekik, hogy nyugodtan megtapogathatják a haját. A gyerekek félve, de nagy örömmel túrnak bele az addig soha nem tapasztalt, vattaszerű hajkoronába. Az ismerkedés annyira jól sikerült, hogy átmegyünk a másik terembe fotózkodni, aztán egyik pillanatról a másikra a legények elkapják táncolni is lányt. Nincs kellemetlen íze a dolognak, nagyokat nevetünk, készülnek a fotók, mindenki jól érzi magát.

Másnap korán kell Bukarestben lenni, hamar lefekszünk, az ablakom alá járnak cigarettázni a későig maradó mulatozók. Az egyik férfi hangosan telefonál, dicsekedve mondja a készülékbe: Ember, a komám olyan keresztelőt csinált a fiának, hogy még néger táncosnők is voltak!

Másnap hajnalban elindulunk, a falu határában megkérdezem Logit, hogy érzi magát. Örül, hogy eljutott ide, mondja, de egyelőre nem biztos abban, hogy valaha vissza fog-e térni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lukács Csaba
Lukács Csaba
A Magyar Hang lapigazgatója és világjáró riportere.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,921lájkolóTetszik
2,833követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Flaszter 67. – Leleplezzük Orbán alagútját

Dévényi István vendégei Gergely Márton, a HVG vezető szerkesztője és Tompos Ádám, a Magyar Hang újságírója.

Orbán maga a kockázat